Ma arra gondoltam…

Ma arra gondoltam, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és hogy minden rossz felett győz a szeretet, hogy mindegy meddig tart, és hogy mennyire nehéz, mindig csak egy imára van az igaz menedék! Ma arra gondoltam, hogy kinek szívében nincs hála és alázat, csak az lehet boldogtalan, hogy kinek kőből van a szíve, az szegényebb, mint egy hajléktalan. Ma arra gondoltam, hogy a Mindenhatónak isteni a humora, hogy számára minden olyan természetesen egyértelmű, és soha semmi sem lehetetlen, vagy fura. Ma arra gondoltam, hogy emlékszel Kedves, mikor a meleg nyári Nap simogatta a testünket, meg arra, hogy van olyan, hogy végtelen a szeretet, hogy pironkodva sóhajtoztak a kacska fellegek egymásra borult szerelmes ajkaink, s fejeink felett, és önfeledt kacagtunk, mert azt is lehetett, mert akit a Jóisten a legjobban szeret, azok a boldog szerelmesek. Ma arra gondoltam, hogy a gödör alja az csak egy trambulin, ahonnan aztán majd jó magasra ugrani lehet, s ha jó erősen elrugaszkodom, akár egészen az Égig repülhetek, hogy nem vagyok kiszolgáltatva többet, és én irányíthatom a sorsomat, s ha vállamra szállna egy édes kövér katica, akkor bizony most ő is velem együtt bólogat! Hogy elég volt a megfelelni akarás és a kiszolgáltatottság, ma arra gondoltam, itt a legfőbb ideje élni téged Élet, és hogy végre újra a sarkamra állás! Ma arra gondoltam, hogy elkezdek újra boldog élni, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, hogy a gödör aljáról, a trambulinról akár egész az Égbe szökhetek, hogy felhőből gyúrhatok otthont, szivárványból takarót és Napsugarakból szőnyeget, s bármi is lehetek, akárhogy dönthetek, ha szeretet van a szívemben, és Ő fogja a kezemet, vezeti lépteimet, többet el nem tévedhetek. Ma arra gondoltam, hogy minden rossz fölött győz majd a szeretet, hogy imádom a meglepetéseket, ahogyan rám néz, ahogyan nevet, és hogy bármilyen kilátástalan, hideg, kemény vagy nehéz, mindig csak egy bátor lépésnyire, egy őszinte imára van az igaz Menedék!

Ma arra gondoltam, hogy édes kis cicók, tudjátok, azok a kis guruló szőrgombócok, meg arra, hogy papír pohárból száraz vörös bor, meg arra, hogy premier előtti filmvetítés, és hogy végtelen sok nevetés. Ma arra gondoltam, hogy éjszakai séta, és hogy az emberek igen nagyon kíváncsiak ma, meg arra, hogy megint bent zúg a vén poloska, mert szerinte neki is bent az otthona. Ma arra gondoltam, hogy ígéretek, hogy a padlás tele van már veletek, meg hogy farkast kiált, és hogy nincs már semmi súlya, és hogy úgy szeretek ébren lenni, mikor már mindenki az igazak álmát alussza. Ma arra gondoltam, hogy édes kis szőrmók cicók, és hogy papír pohárból vörös bor és végtelen sok nevetés. Ma arra gondoltam, hogy itt van az ősz itt van újra, és hogy milyen jó lenne most a feledés, kabátod alatt elrejtőzni az eső elől, és nem aggódni most semmi felől. Ma arra gondoltam, hogy nemet is szabad mondanom, és ha mégis rosszul, akkor csak magamat hibáztathatom! Ma arra gondoltam, hogy olyan édes a csókod, és oly finom az érintés s az ölelés, meg arra, hogy az esőben néha minden oly nehéz, és hogy finom száraz volt a vörös bor, és hogy premier előtti volt a vetítés, és hogy veled mindig sok-sok a nevetés, és hogy a kiscicáknak már nevet is adtam, és hogy innentől…és az esőben olykor…nehéz az elengedés!

Ma arra gondoltam, hogy egy újabb hét eltelt, és arra, hogy a hetedik napon a Jóisten is megpihent, és hogy de kár, hogy ilyen sötét van itt a szobában itt bent, és hogy jó lenne inkább kint lenni a napsütésben, számolni a lépteket az avarban s a fényben. Ma arra gondoltam, hogy hanyatt fekve felhőt igézni volna jó, és hogy ding-dong dilidongó, hogy de rég kacagtam s énekeltem már, és hogy pedig az is milyen nagyon jó, és hogy milyen vagány lent az a kutyafuttató, és hogy Maszat meg igazán nagyon bátor, és ha csak leülök az ágy szélére, akkor miért nem kerülnek a dolgok helyére magától? Ma arra gondoltam, hogy de jó lenne most ott kint lenni vagy odafent, hogy a hetedik napon, amikor Ő is megpihent, és hogy oly sokan vannak még mindig ezek a dobozok, és olyan kár, hogy sötét van idebent, pedig odakint süt a Nap, és a természetben lenni volna most jó, csak ülni csöndben egy padon, olvasni, vagy csak nézni ki a fejemből úgy nagyon…és nem gondolni most semmi másra, csak hogy a hetedik napon Ő is megpihent, és hogy így szeretnék most én is tenni, az Ő picinyke földi mása…itt lent!

Ma arra gondoltam, hogy szeretek alkotni, és hogy írni is, de nagyon, és hogy szeretem a csöndet, ami írás közben körülvesz, hogy szeretem, amikor maguktól, vagyis Tőle bennem megszületnek a szavak, és hogy minden egyes újabb írás úgy érkezik meg hozzám, mint éltető tavasz! Szeretem az éjszaka csöndjét, amikor alszik már az egész város, és csak én vagyok fönt egyedül, hiába vagyok fáradt és álmos. Szeretem, mikor magához von, és amikor körülölel, szeretem, mikor nem kell más törődnöm semmivel, csak hogy csatorna, vagy hogy íródeákja legyek, szeretem az érzést, amikor beleremegek, amikor úgy folynak át ujjaim alatt a szavak, hogy nincsen már bennem semmi gondolat. Ma arra gondoltam, hogy szeretek alkotni, hogy szeretek írni, mikor leszáll az est, és hogy olyan nagyon szeretem a csöndes Budapest. Meg arra, hogy milyen jó is lenne mindig alázatosnak lenni, hogy többet kellene hallgatni, és kevesebbet beszélni. Hogy hagyni csak, hogy körbe öleljen és ringasson el csöndesen, ma arra gondoltam, hogy szeretem, mikor Ő vezeti a kezem! Ma arra gondoltam, hogy ez mekkora Ajándék, és hogy ez bizony már szerelem, és hogy semmi rossz nem történhetik meg, ha Ő itt van velem. Ma arra gondoltam, hogy szeretek alkotni, és írni is, de nagyon, és hogy mindez csak rajtam múlik, ha elég alázatos vagyok, és hagyom…

Ma arra gondoltam, hogy boldogság. Meg arra, hogy szabad a nevetés, sőt kötelező, hogy igenis nagyon fontos, hogy mit adsz magadból a másiknak és a világnak. Ma arra gondoltam, hogy találkozás, meg hogy beszélgetés, hogy játszótér, hogy közös ebéd és hogy friss saláta meg habos kávé, hogy mellé fele-fele süti jár, ami sosem nem fog hizlalni, bizony ám, mert szeretettel, és hogy nem vagy-vagy, hanem is-is egy mérleggel az élet…hogy ezt jól tanuld meg, kérlek…hogy hedonisták vagyunk, és még élvezzük is ezt, de tényleg! Ma arra gondoltam, hogy megengedés és elfogadás. Meg arra, hogy végre találkozás! Ma arra gondoltam, hogy boldogság, meg arra hogy nevetés. Hogy néha a legapróbb hétköznapi csodák emelnek a legmagasabbra, és teszik fel legszebb ajándékaikat lelked polcaira. Ma arra gondoltam, hogy poloska, meg arra, hogy miért is fogtam meg??… hogy eszméletlenül büdi lett tőle a kezem, és hogy az egész kocsi is, de hogy még ennek is lehet örülni, és rajta-rajtam felhőtlen kacagni. Ma arra gondoltam, hogy néha ki kell mondani, hogy “Most állj meg, kérlek!”, és arra, hogy néha valóban meg is kell állni, és szemébe nézni a Szépnek! Ma arra gondoltam, hogy kitárt szárnyakkal sokkal könnyebb repülni, hogy igenis szabad, sőt kötelező nevetni, és szeretni, és hogy szabad örülni és csak lenni. Ma arra gondoltam, hogy találkozás, és arra, hogy hálás és végtelen boldog vagyok, meg arra, hogy bár poloska szagú mindkét kezem, én mégis…mégis csak…boldog kacagok!

Ma arra gondoltam, hogy embertársi szeretet, meg arra, hogy bárhogy is próbálkozik, akkor se leszek idegesebb! Sőt megtalálom magamban a belső béke, mint a szomszédom a körfűrésze! Bizony-bizony Drágáim, kik már nagyon izgultatok, hogy lesz-e a szomszédban télire elég felvágott fa ott, hát lesz, örömmel jelenthetem, kipróbálta ez a drága lélek a körfűrészt, és a képzeletem, hogy mi mindent tudnék én most mondani, kedvest és szépet neki, midőn a délutánom egy körfűrész visító hangja ékesítgeti. Ma arra gondoltam, hogy elcsendesedés, és hogy meditáció, de a szomszédom másképp gondolta, hát nem imádni való!? Ma arra gondoltam, hogy szeretem Uram a humorodat, és nevetni is szeretek de nagyon, de aki vasárnap délutánonként szétázott ajtófélfákat vagdos halomba, az egy igazán nagy ba.om. Na de csitt, hogy is mondhatok ilyeneket, hiszen ma arra gondoltam, hogy embertársi szeretet, no meg arra, hogy elcsöndesedés, mit számít nekem egy kis balga jószomszédi felszisszenés?
Hiszen ha ünnep van, akkor se állhat le az élet, kipróbálta alaposan azt a körfűrészt, de mi a fe…ek!? Mit tehet ő arról, hogy nekem egy hete fáj már a fejem, ez az én ostoba mazochizmusom, egyszer majdcsak elengedem. S hogy a ZIR-traktor a fejemben sehogyan sem tud beállni, attól még neki nem kell a munkával leállni.
Szóval, ma arra gondoltam, hogy embertársi szeretet, és hogy belső béke, és csönd, de nagyon, s hogy mekkora zajt csap ez a drága lélek, nem engedem, hogy felhúzzon, csak hagyom, hogy próbára tegyen a zaj s a fájdalom, mert teher alatt nő a pálma, ha jól tudom.
Szóval ma arra gondoltam, hogy embertársi szeretet, és hogy belső béke, és csönd, és hogy ez az igazi vagyon, s hogyha végre ezt magamban megtalálom, nem fog zavarni semmi sem már ezen a világon.

Ma arra gondoltam, hogy megérkezés, meg arra, hogy búvárkodás, meg hogy korán kelés, mert át kell adjuk a lakást, mert jönnek az új lakók, és nekik a nyaralás. Ma arra gondoltam, hogy elengedés, és hogy reggeli készítés és főtt tojás. Hogy imádom a tengert, amikor hullámzik és akkor is, mikor csöndes, és arra gondoltam, hogy kompon utazás. Ma arra gondoltam, hogy bárcsak meztelenül, együtt a halakkal ott mélyen bent, meg arra, hogy buta gyávaság, hogy még mindig csak monokiniben merek, no de majd jövőre, vagy majd legközelebb, és bárcsak tovább és kürtös kalács. Ma arra gondoltam, hogy elengedés, és arra hogy hazautazás, meg arra, hogy milyen jó is lenne még, meg arra, hogy maradni akarás. Ma arra gondoltam, hogy nem akarok újra Budapesten, és hogy zajos, hangos, koszos és nehéz, és hogy jó itt ez a mély csönd, a hegyek, a pihenés, a hulló csillagok és a búvárkodás. Ma arra gondoltam, hogy megérkezés, meg arra, hogy kocsiban éneklés és olvasás, és hogy többet már nem gyávaság! Hogy ott az otthonom, hova a szívem húz haza, de hát mégis csak útnak indulás. Ma arra gondoltam, hogy jó itthon, és arra, hogy “szeretlek”, és hogy hálás vagyok a barátokért, értetek, akikért érdemes, akikért van megérkezés, és van miért, és van erő hozzá, hogy elindulás!
Ma arra gondoltam, hogy megérkezés, hogy újra itthon, ma arra gondoltam, hogy elindulás…

Ma arra gondoltam, hogy káposztalepke. Igen, bizony arra! Meg arra is, hogy hullócsillag, és kecskesajt, meg kovászos uborka, és még gondoltam aranyló búzakalász. De aztán rájöttem, hogy most szakdolgozat írok, és hogy mélyen el kellene csöndesedjek végre, és meditálnom is kellene, hosszan, magamban, de akkor megint jöttek a képek és velük együtt a japán gyorsvonat, akkor inkább maradok az írásnál, és mert mondják, evés közben jön meg az étvágy…de jó is lenne most egy nagy adag cézár saláta sok-sok paradicsommal…szóval gondoltam írok szakdolgozatot végre, mert kell, és ekkor arra gondoltam, hogy káposztalepke, meg arra, hogy hullócsillag, és kecskesajt, meg kovászos uborka és aranyló búzakalász…és hogy mennyire szeretem. És hogy hiányzik! Hiányzik látni, érezni és benne-vele együtt lenni! És hogy holnap Teóka szülinap, és hogy még ma este tortasütés is, és hogy Őt is olyan nagyon-nagyon, és hogy Fáncsira mindig lehet számítani, és annyit, de annyit segít…és hogy bárcsak hullócsillag ma éjjel, hogy kívánni lehessen valami szépet Nekik…aztán már tovább is, hogy káposztalepke, mert olyan egyszerű, olyan törékeny, és mégis olyan tökéletes a repte!
Mondtam ma már, hogy mennyire szeretem, amikor én meg te?
Ma arra gondoltam, hogy káposztalepke!

Ma arra gondoltam, hogy szilvás gombóc. Nem azokra a bolti, fagyasztott, kemény golyóbisokra, hanem amit még kislány koromban Mamócával és Bátyóval együtt, főtt krumpliból. Amit tésztává gyúrt össze Mamóca szorgos keze, majd a nyújtódeszkán gondosan kilapított, és szabályos négyszögekbe vágott. Aminek a közepébe egy-egy fél szilvát rakott. Mi csak a nudlit, „Még kicsik vagytok!” Ő összecsípte a szemközti sarkakat és szabályos labdát formázott belőlük, de jó is lenne velük labdázni, de azért finom az a gombóc is, de nagyon! Mi csak a nudlit, „Még kicsik vagytok!” És ha azt hiszed, hogy nem lehet elrontani a nudlit, mert hogy azt olyan egyszerű, hát tévedés, mert ellehetett, hol túl hosszú és vékony lett, hol meg dundi és rövid, vagy kerek. Ő a gombócokat mindig, mi meg a nudlikat, „Lisztezd be a kezedet és a tenyeredet jól, úgy nem tapad!” Aztán végül nekünk is szabadot, egy-egy gombócot, mikor már nagyobbak és ügyesebbek. Megmutatta, hogyan csippentsem össze kicsiny ujjaimmal a két szemközti sarkot és formáljak belőle szép kerek lasztit, úgy hogy azért a szilva se potyogjon ki belőle. Majd lábast vett elő, olyan magas falút! És rotyogott benne a forró víz, „Vigyázzatok, ne gyertek közelebb!” És szépen sorjában beletette őket, és úszni tanultak a szilvás gombóc és nudli gyerekek. Főtt krumpliból, mit ő maga készített. És búvárkodtak mélyen lent a lábas alján, majd győzött felettük az éhes akarat, megfőttek bizony mind szép sorban és a lábas tetején sorakoztak a megmentőjükre, a szűrőre várva. Közben zsemlemorzsát pirított, disznózsíron arany barnára és ropogósra. Ebbe dobálta bele a megfőtt ”játékosokat”. Majd az asztalra kerültek mind és megettük őket bizony egytől egyig. És finom volt az az ebéd, sőt Isteni! Mert együtt! És porcukorba mártogattuk őket, mert juj, azért savanyú volt az a szilva, és kifolyt a leve, ha kettévágtuk a gombócokat. A nudlik meg olyan viccesek voltak és mind-mind más és más alakú, és nevettünk rajtuk együtt sokat. És játszottunk is velük, amikor apuci nem látta, közben persze degeszre tömtük magunkat és boldogok voltunk.
Ma arra gondoltam, hogy szilvás gombóc!