Mint mikor

Mint mikor tövestől kicsavarnak egy fát,
Azonnal még nem érzi a halált,
Még fújja a szél szirmaid, ágaid között madár szökel
Idő kell, míg rájössz, arcod sosem volt a földhöz még íly közel.


Mint mikor tövestől kicsavarnak egy fát,
Azonnal még nem érzi a halált,
Még mosolyogsz, és ontod a világnak illatod,
Idő kell, míg rájössz, hogy jobb ha feladod.


Mint mikor tövestől kicsavarnak egy fát,
Azonnal még nem érzi a halált,
Kellenek hozzá órák, percek, akár hónapok,
Idő kell, míg rájössz, ez már nem a te otthonod.


Mint mikor tövestől kicsavarnak egy fát,
Idő kell, míg megérzed a halált,
Te még szárnyalsz, illatos szél fújja szirmaid,
Aztán rád mosolyog a Csönd, és némán hazasegít.

A legédesebb falat

A vér csak folyik.
A vér csak folyik be az üregekbe.
A vér csak folyik, majd megalvad mind az üregekbe.
Nincs mit tenni,
Az agy nem megműthető.
A vér összenyom folyékony meleg magával
Mindent mi éltető.

Húsvét van.
Húsvét van, és hosszú volt a böjt.
Húst vesz magához most minden meggyötört.
És rágják fogaik között a húst,
Mely korában élő volt, s most halott.
Húst vesz magához Isten is,
Ki korábban élő volt, az anyukám
Most halott.

A vér csak folyik
Ünnepek ünnepe
Be mind az üregekbe
Oly hosszú volt a böjt
Összenyom meleg magával mindent
És ők rágják fogaik között mind a húst
Nincs mit tenni, mondják, nem megműthető
Húst vesz magához most Isten is
Ki korábban élő volt,
Az édesanyám…
Hisz húsvétkor húst eszünk
A vér meg csak folyik szakadatlan
És összenyom magával mindent
…most halott.

S mi a mészárszéken lent maradtak,
Bámuljuk mélán a kék eget.
Vajon annak könnyebb, aki elment?
Vagy annak nehezebb, ki itt rekedt?
Mert a vér csak folyik be mind az üregekbe,
S aki húst vetett, az húst arat.
Édesanya tudd, hogy nem csak számunkra voltál,
Hanem Számára is a legédesebb falat.

Van, aki azért

Van, aki azért szép, mert bort prédikál
Van, aki azért, mert azt issza
Van, aki azért szép
Mert fürdés nélkül is tiszta
Van, aki a mellén hordozza
Van, aki a karjában
Van, aki Mindenkinél is több
Önmagában

Van, aki azért szép, mert vizet prédikál
Van, aki azért, mert az Ő vizét issza
Van, aki azért szép
Mert mindig a Forráshoz tér vissza
Van, aki a vállán hordozza
Van, aki a hátán cipeli
Van, aki Mindenkinél több
Mégha senki sem hisz neki

Van, aki azért szép, mert vizet prédikál
Van, aki azért, mert a bort issza
Van, aki azért szép
Mert a Tiszta Fèny ragyog belőle vissza
Van, aki a mellén hordozza
Van, aki szállni is engedi
És van, aki Mindenkinél több
És van, aki azért szép, mert hisz Neki!

Most úgy szeretnélek megcsókolni…

Most úgy szeretnélek megcsókolni,
Mint mikor először tettem ezt
Úgy szeretnélek tudni megérinteni,
Mint mikor még nem ismertelek
Mikor még nem rakódtak ránk a szürke hétköznapok
Mikor rózsaszín volt a világ és édes muzsika a zajok
Most úgy szeretnék hozzád bújni,
Mint annak idején
Mikor még nem volt a világon senki más,
Csak te meg én
És el nem csókolt csókjaink végtelen sora
Most úgy szeretném tenni ezt,
Hogy ne érjen véget soha!
Most úgy szeretnélek megcsókolni,
Mint mikor még nem ismertelek
Hogy forró bizsergés járja át újra egész testemet
Hogy legyen erősebb a bizonyosság a kételyeknél
Hogy tudjam, ajkam nem találhat szentebb helyet ajkaid kelyhénél
Most úgy szeretnélek megérinteni,
Mint mikor először tettem ezt
Hogy hulljak térdre újra és köszönjem meg végtelen szerelmedet
Hogy újra úgy csodáljalak, hogy megint úgy szeresselek
Mint mikor még nem rakódtak ránk a szürke hétköznapok
Mint mikor még nem ismertelek.

Mint amikor a hideg ideér

Mint amikor a hideg ideér
És megfagy ereimben a vér
Jó lenne még élni hajnalig
Míg az első Fény felhasít
Majd elszállni innen messze
S csak Ő legyen, ki szívemet vezesse
Csak elszállni innen,
Mint aki itt se volt soha
Ne maradjon emlékemnek
Még a legkisebb pora

Mint amikor a hideg ideér
És megfagy ereimben a vér
Jó lenne még élni hajnalig
Táncolni, míg a Fény felhasít,
Majd elszállni innen messze
És csak Ő legyen itt velem
Hogy a Szívemet vezesse!
Ne maradjon emlékemnek
Még a legkisebb pora
S csak Ő emlékezzen rám,
Senki más, soha!

Pipacspapucs

Pipacspapucsba bújt a hajnal
És szép szikrázó víg szavakkal
Ébresztett, s kelt belém
Mint szélbóklászó költemény
S mint göndör könnyű pára
Felhő habos kapucnijára
Úgy szállott fel a lelkem
Az ég katicabogár pöttyös kabátjára
S ha már havazik, hát legyen színes az a hó
Mint megannyi tarka zizigolyó
És változzon szivárvány ízzé
Ez a hófehér pihetakaró
Mert ma pipacspapucsba bújt a hajnal
És szép szikrázó víg szavakkal
Ébresztett, s kelt belém
Mint szélbóklászó költemény
Míg lelkem, mint könnyű pára
Fölszállott az ég
Katicabogár pöttyös kabátjára.

Ahogyan az ujjad

Ahogyan az ujjad a pohár hűs köldökéhez ér,
Ahogyan felhevül ereimben az álomittas ér,
Ahogy a sarkad ráfeszül a hidegre csiszolt kőre,
Ahogyan a csipke árnyat olvaszt a perzselő bőrre
Ahogyan párát lehel a bor a szomjazó üveg falára
Ahogyan fény kúszik a térded kíváncsi hajlatába
Ahogyan szétvetett lábaiddal türelmesen ülsz,
Ahogyan a komor széknek súlytalan nekifeszülsz
Ahogyan érintesz, ahogyan moccanatlan hallgatsz
Ahogyan csak nézlek Téged némán, mint egy buta kis mamlasz
És el sem hiszem, ezt a végtelen Csodát
Ami ”csak” egy térd, egy boka, a fény meg a láb!

Lelkem szövete

Lelkem szövete össze van kötve Veled
Nem lélegezhetem már Nélküled
Láncai vagyunk egymás életének
S ha Te lélegzel, én is Veled együtt élek
Szálanként öltöm Beléd majd mind magamat
Míg oly vastagokká nem leszünk, mint ősi fonalak
(Látod?)
Össze van kötve a Lelkem Veled
Nem lélegezhetem már Nélküled
Láncai lettünk egymás életének
S ha Te egyet lépsz, hát Veled együtt lépek
Szomjazó lelkem sóvárgja éltető csókodat
Csak általa lesz élő e pamutgombolyag
(Nézd!)
Össze lett kötve Lelkem szála Veled
S ha Te többé már nem vagy, úgy én sem lehetek
Csak csókolj meg inkább, és érints meg újra oly szelíden
S hogy mit hoz majd a holnap, az az Ő gondja legyen!

Mert Sorsom szála össze lett kötve Veled
S ha elengednél is, én akkor is maradnék Neked
Kiszáradt Lelkem csonttá keményedett kérge,
Addig kaparna, éhezne, majd önmagába tépne
Míg fel nem foszlik az az Egy, az a Legelső Gombolyag
Melynek fonalával az idők kezdetén Hozzád kötöttem magamat.

A határvonalon

A határvonalon állok,
Bőröm szomjazón lélegzi
Lehullott
Illatodat
Akác,
Majd részeg ittasult,
Kábultan lépek tova,
Ahol még mozog alattam a föld
Lomhán megsárgult pora,
És fehér Vattapamacsok kísérik utamat,
És szállnak,
Szaladgálnak,
Össze gabalyodva csárdást járnak,
És tömény,
És
Nehéz
A
Levegő,
És pórusaim résein
Szétfeszített
Árkaiba
Kúszik,
Bújik,
Zsibbadva nyúlik
Az Idő,
És mélyíti Árkait,
Majd kitárja karjait,
Mint koldus a markait.
Száz meg száz ősz szál száll
Összevegyülvén a még feketével,
És lépdel a láb
Rendületlen,
Telve ősi reménnyel.

A határvonalon állok
És egyensúlyozok,
A még le nem érkező
És a még fent sem vagyó’ között,
Megrészegülve,
Lüktetőn,
Tömény Akác illatot kortyolok,
Míg fejem körül
Víg
Szeretkeznek
A kis fehér
Vattapamacsok.

Beleittalak

Beleittalak a Cerna csobogó hangjába
Bele az éjszaka lámpaszőtt hajába
Bele a szellő táncoló karjába
Bele a levelek susogó zajába
Bele a lehulló makk koppanó csöndjébe
Bele a csillagok hófehér testébe
Beleittalak a csókba, a forró ölelésbe
Bele a mámorító, hűs szeretkezésbe
Bele a csöndbe, az összeolvadásba
Bele a meztelen hazatalálásba
Beleittalak a Cerna csobogó hangjába
Ma éjjel
Beleittalak az éjjel lámpaszőtt hajába.

Szerelmünk lapjait…

In memoriam T.M.S

Szerelmünk lapjait feltűzöm egy légypapírra, hogy a vékony hártyaszárnyak lassan majd mind ránk tapadjanak, s a sűrűre szőtt erek csomót kössenek távolodó emlékeink lábnyomaira.
Feltűzöm szerelmünk lapjait egy légypapírra, jó erősen, soha el nem engedőn, elhalt légyszárnyak zizzenő porába tűzöm, hogy a megfeszült erek sűrű-kusza hálója kösse rá távolodó emlékeink foszladozó lépteire a gordiuszi csomót, hogy szavaink s emlékeink e lapokról soha el ne tűnjenek! Látod Kedves, légypapírra tűzöm fel és zizegő szárnyakba csomagolom be mind a már széthullott s a még megmaradt emlékeimet.

De addig is…

A falba temetett erek lüktetése mélyen szendereg
Míg az égen álmosan nyújtóznak a kacska fellegek
S az Út önmagába fogadja be örök önmagát
És fűszálakból húz a rét mellére szép ünneplő kabát
Majd súlyos lépteit a dermedt szürkeségnek
Ijedten rebbenek szét a rémült cinkefészkek
S nagyot nyújtózik az álom, míg fölmászik a falon
A kémény füstjében hagyott forró árnyékhalom,
Majd masnit rajzol a fellegek kunkori hajába
Pernye ízű mámort a napsugár ajkára
És ezer ízű könnyet hullatón könnyeden
Balga ág ujjacskák égjáró röptiben táncolnak,
Míg lassan a falba temetett erek lüktetése újra megered,
De addig is füstfelhőkkel táncolnak és kémény kóborolnak
Az álmos fellegek.

Esik eső

Esik eső csöndesen
Mossa arcom gyöngeden
S egy csepp magába csomagol
Míg testemen végig gyalogol
S ajkamat szomjazón öleli
Míg magával tisztára fürdeti
S az ujja táncol mellemen
Felébresztve szellemem
Izzó tüzét és vágyait
Lángoló színes álmait
Míg képzetem tiszta mezején
Egyek leszünk
Az Eső meg én.