Gyereknap

Ma arra, hogy haza, még ha nincs is többé már otthon anya és apa, még akkor is, ha üres nélkülük minden sarok és szoba, ma arra gondoltam, hogy haza, mert még mindig ott van számomra az otthon illata. Meg hogy minden elmúlik, meg hogy könnyebb lesz minden az idővel, ma arra, hogy tíz év múlva sem lesz nekem több egyetlenegy szülővel. Hogy nem lesz több gyereknap, mert soha többé nem leszek én már senki gyermeke, ma arra, hogy csak az egyedül maradottak tudják, milyen mély a gödör feneke. Ma arra, hogy én is anya, hogy nekem is két Csoda, meg arra, hogy számukra én vagyok az, aki tárt karokkal szalad ki eléjük a kapuba. Ma arra, hogy akkor is haza, még ha elém már soha többet se anya, se apa. Meg arra, hogy mondják, minden elmúlik egyszer, és könnyebb lesz az idővel, de Isten lássa lelkem, én simán beérném a plusz két szülőmmel, hogy újra úgy szaladjon elém ki a kapuba, és öleljen át újra oly szorosan, hogy Anyuci, akkor most levegőt hogyan? Ma arra, hogy haza, ahol, ha lélegzem, minden az otthon illata. Hogy mindig terülj-terülj asztalkám, és egy hétvége alatt garantált a plusz 5 kiló, ma arra, hogy Apuci zsebében mindig volt egy kis dugi dió. Hogy társas közben hangosan kacagott Anyuci, pedig mindig ő állt vesztésre, meg hogy olyan lazán csalt Apuci, ha nem figyeltél a kezére. Hogy úgy keverte össze a pakliban a lapokat, hogy neki mindig csak a legjobb maradt. És persze észrevettük, mert azért mindig úgy csinálta, meg hogy hangosan kacagtunk bele a nagy világba. Meg hogy kirándulni mentünk, és hamar kikerült a plédre a sok finom falat, és hogy víg labdáztunk a napsütötte fehér fellegek alatt.
Ma arra, hogy gyereknap, meg arra, hogy mi akkor is haza, még ha nincs is többé otthon anya és apa, meg hogy mi akkor is együtt a testvéreimmel, és mind a gyerekekkel, meg arra, hogy mondják, minden könnyebb lesz és elmúlik egyszer. Meg arra, hogy én is anya, és nekem is két Angyal Csoda, ma arra, hogy gyereknap, és hogy utazunk haza, mert ott maradt, számomra ott van még mindig, az otthon illata.

Kiskacsa

Ma arra, hogy kiskacsa, na nem arra, amit a sütőben ropogósra, hanem amit még kislány koromban keresztanyukáméktól ajándékba. Arra a kis sárga pihepuha toll-labda-gyerekre, ki először a vállamra mászott fel, majd a fejemre. Majd miután alaposan megcsipegette mind a hajamat, s fülemet, mint ki jól végezte dolgát, a fejem búbján álomba szenderedett. Ma arra, hogy idejét se tudom, hogy meddig ültem a konyha kövön megdermedve mozdulatlanul, meg arra, hogy attól a perctől kezdve a szívembe írta magát, kiradírozhatatlanul. Hogy együtt töltöttünk minden napot, hogy a felelősség és a gondoskodás nem terhet jelentett, hanem szárnyakat adott. Hogy Mamócával a kert végében egy kis pancsolót csináltunk neki a Diófa alatt, s ha bárhonnan is hazaértem, hápogva mindig elébem szaladt. Hogy jött utánam és követett, mint az árnyék, hogy nála hűségesebb barátot álmomban se találnék! Ma arra, hogy a finom falatokat a kezemből egyesével csipegette ki, meg arra, hogy a világon a legszebb sárga színe volt neki. Hogy be nem állt a szája, folyton valamit mesélt, úgy hápogott, hogy órákon át ültem kint vele a kertben ott. Meg arra, hogy megtanított hallgatni s mélyen, igazán figyelni, meg arra, hogy mindentől s mindenkitől lehet tanulni. Ma arra, hogy Zoé, mert így neveztem őt el, meg arra, hogy a szív szavára mindig a szív felel. Hogy mindegy, hogy Növény, vagy Állat, vagy Ember, éreznek mind, csak jól figyelj! Hogy értettük s éreztük egymást, s úgy össze voltunk nőve, mint a borsó meg a héja, meg arra, hogy a legszebb történetek is rossz véget érnek néha. Ma arra, hogy Zoé, aki nagyra és erősre nőtt, meg arra, hogy soha nem ismert akadályt a szeretete előtt. Hogy egy napon nem jött elém többé hápogva-topogva, hogy sehol sem találtam őt a kertben fel-alá futkosva. Ma arra, hogy kiskacsa, amit a sütőben ropogósra, „Hiszen ezért tartottuk, meg hát oly kövérre nőtt”, ma arra, hogy miért nem eszem húst, ne legyen többé kérdés már senki előtt! Ma arra, hogy kicsi Zoém, hogy illatos ropogósra sült, meg arra, hogy felém azóta senki úgy nem repült! Hogy kezemből csipegette ki mind a legfinomabb falatot, hogy a tócsában úszásleckéket is adott, majd a diófa árnyékában mellkasomra feküdve jóízűen pihegett, ma arra, hogy vannak emlékek, melyek bármennyi idő telik is el, kitörölhetetlenek.

Mindent vissza kell adni

Ma arra, hogy semmit sem birtokolsz, és mindent vissza kell adni, meg arra, hogy senkit sem birtokolsz, és bizony mindenkit vissza kell adni! Meg arra, hogy bodzabokor nyílik a kert sarkában, meg arra, hogy a baj soha nem jár egyedül, önmagában. Meg hogy olyan sűrűn hullnak mind a cseppek, ha az eső megered, s van, amit hiába is vakarod, veled együtt született! Hogy oly sűrűre szőtte benned magát, mint pókháló a fonalát, hogy jól ismered, s előre retteged már az éjszaka mosolyát. Ma arra, hogy nem viszünk magunkkal semmit sem, s mily könnyűek is vagyunk, mint szivárványok zápor után, közszemlére megfeszülten meztelen ragyogunk. Hogy senkit sem magunkkal, hiszen senki sem a miénk, s ha megfogom a húsomat, mégis mily élő is ez illúzió kép. Ma arra, hogy bizony minket se birtokol senki, s hogy egyszer minket is vissza fognak venni. Hogy nem kell az idők végezetéig itt lent legelni, és nem kell a megrágott életfalatjainkat újra meg újra visszakérődzve lenyelni, meg arra, hogy mily egyszerű is kimondani, hogy nincs mit tenni, ennyi volt csak, ennyi. Hogy senki sem tarthat, vagy formálhat ránk jogot, és ha valami véget ért, hát nincs más dolgunk, mint elfogadni, elfogyott. Ma arra, hogy több mint 40 év munkája, a téglák, az ablakok, az ajtók s a falak, ma arra, hogy a tető alatt végül mindig csak az űr marad. Hogy a bodzaszörpöt azért még megisszuk utoljára, és hogy a ház előtt sok-sok meggyfa nő, és hogy a csend lassan odabent a bőr alatt, elviselhetetlenül hatalmasra nő! Hogy kíméletlen rád ront minden éjszaka alatt, hogy légy bármily erős napközben is, éjjel úgyis te leszel a legfinomabb falat! Ma arra, hogy víg galambok turbékolnak a fenyő ágai között, meg hogy néha elfogy a lég az ég s a föld között. Ma arra, hogy végül is milyen jó, hogy nem kell itt lent maradni, meg hogy egyszer úgyis minden véget ér, ma arra, hogy senki sem fog itt maradni, mert egyszer mindenki véget ér.

error: Védett tartalom!