Óceán

Ma arra, hogy óceán, meg arra, hogy bár egyetlen apró kicsi cseppje csak, de ma akkor is arra, hogy egész lényemmel, teljes valómmal az óceán vagyok, legyen is Ő bármi nagy. Meg arra, hogy nincs bennem semmi sem, ami nem az óceán lenne, hisz vele van átitatva a lényem minden apró kicsi cseppje. Meg arra, hogy egy picinyke csepp vagyok az óceánból, de nem egy burokkal körbevont egység, meg arra, hogy nincs olyan, hogy mindenki más körülöttem óceán, és én csak egyedül lennék, mert az lehetetlen volna, és nem is lenne szép. Ma arra, hogy nincs határ vagy fal közöttünk, teljes felületemmel kapcsolódom mind a többiekhez, mind a közeli és távoli csepptestvéreimhez, és kapcsolódom az óceán összes közeli és távoli vadregényes pontjához, és kapcsolódom a közeli Hozzá, és legtávolabbi magamhoz. Ma arra, hogy óceán vagyok, meg arra, hogy jóllehet csak egy kicsinyke apró cseppje, de nincs bennem, se körülöttem se semmi, ami nem az óceán lenne. Ma arra, hogy ha ez így van, akkor magam is mindarra képes vagyok, amire az óceán maga, hiszen bennem is ott moccan az Ő végtelen Ereje s Akarata. S lehet, hogy én csak a felszínen lebegek és süttettem cseppnyi kis hasamat, de ugyanúgy én vagyok az is, ki a mélyben lent hömpölyög, és sötét csöndbe burkolja a remegő kis halakat. Rajtam keresztül is mennek a hideg s meleg áramlatok, és vagyok az is, ki homokos partokat finoman nyaldosok. És vagyok az is, ki hatalmas hullámokkal roppant szét mindent, mi csak az útjába kerül, és vagyok a sima víztükör, melyen a napfény ezernyi szilánkja tündököl. Nincs számomra lehetetlen, hiszen minden bennem van, mit csak az óceán birtokol, minden pontján otthon s magam vagyok, és érzek s tudok mindent, mit csak az óceán adhatott. Nincs semmi, ami alkalmatlanná tenne, vagy lehetetlenné tenné számomra, hogy Ő legyek, hogy legyek a vad hullám, vagy a partokat szelíden simogató fövenyek. Lehetnék akár egyszer én is az az óceán, ki a Nap melegétől föl a magasba száll, és felhővé párolog, és mikor fent a magas égen úszkáló felhő lennék, még akkor is az óceán vagyok, s mikor a földre lehullnék majd szépen csendesen, akkor is még mindig óceán, felhő, és eső lennék rendesen, majd vagyok föld mélyéből felbugyogó óceán, felhő, eső, forrás, majd ér, és fürge sebes patak, s leszek áradó folyó s folyam, ki a tengerbe, s majd az óceánba hazaszalad, miközben mindvégig ugyanaz voltam és ugyanaz maradtam, csak más és más formában s alakban. Mert ma arra, hogy óceán vagyok, meg arra, hogy lehet, hogy csak egyetlen apró kicsiny kis cseppje, meg arra, hogy nincs semmim se, ami ne Ő lenne, meg arra, hogy minden sejtemben, minden alkotó elememben akkor is az Óceán vagyok, meg arra, hogy mindig is Ő voltam, mert mi mindig is voltunk és…VAGYOK.