Az összedőlt torony

Egy tornyot építettem ma az óvodában
Magasat, óriást, gyönyörűt
De hiába vigyáztam nagyon rá
Végül az egész összedőlt
Én pedig dühöngtem megint,
És belerúgtam mindenbe, amit csak értem
Vérzett a Pisti orra,
Azt mondták megütöttem, de nem emlékszem
Elsötétült előttem minden
Rám szállt a szürke köd,
Nem volt többé uralmam
a kezem, a lábam fölött

Egy tornyot építettem ma az óvodában
Magasat, óriást, gyönyörűt
De végül, hiába vigyáztam rá, ma is összedőlt
Leomlott az egész újra meg újra
Én pedig belerúgtam abba a kisfiúba
Betőrt a feje, és vérzett az orra
Én pedig ütöttem őt egyre
Mintha csak ő tehetne róla
Mert ma is elsötétült előttem minden
Egyszer csak rám szállt a szürke köd
És többé már nem volt uralmam
a kezem, a lábam fölött

Egy tornyot építettem ma az óvodában
Magasat, óriást, gyönyörűt
Aztán egyszer csak elsötétült előttem minden
És minden, minden összedőlt.

Varjú

Minden napomban van 7 perc, amíg a Déli pályaudvartól elérek a munkahelyemig. Ez a 7 perc gyalogút a Vérmező parkon át vezet. Rétegelt ködben, szitáló esőben, játszi napsütésben, hol izgágán izzó karmazsinvörös levelek ernyője alatt, hol kábult barna halk avar roppan talpam alatt. 7 perc. Ennyi a jelen. Magamba szívom a természetet, és vele együtt az élet. Itt vagyok. Figyelek. Hallgatok. Egy néni mindig ugyanazon a piros padon ül, előtte mindig ugyanaz a kövér kutya fekszik-pihen. Várnak egymásra. Mélán, ráérősen. Mindig van egy-két rohanó babakocsis anyuka, és néhány víg szaladgáló gyermekporontyka. És ott vannak a varjak. Mindig ketten együtt. Dolmányosak. Egy méretes tócsa előtt ingatják a fejüket jobbra-balra. Aztán rámnéz az egyik. Mindig csak az egyik. Megnéz magának. Minden nap megnéz magának. Majd rám mosolyog. Unott arcán sötét gomb szeme mosolyog, és én visszamosolygok. Milyen szabad is vagy drága Barátom! – szalad ki ajkamon. Milyen szabad is vagyok! – gondolom. Majd mosolygok. Minden napomból ez a néhány másodperc a Tiéd, a Miénk. Az összenézésé, a találkozásé, az egymásba látásé. Megőrzöl magadban. Megőrizlek magamban. Majd elengedjük egymást. Minden nap. És én tovább ballagok.

Pöttyös harisnya

Ma csak azért is a szakadt harisnyámat vettem fel az óvodába,
Azt a piros-fehér pöttyöset,
Amiben olyan a lábam, mint egy hatalmas katicabogár,
És amire azt mondta a Dani, hogy úgy nézek ki benne,
Mint egy ronda óriás Túró Rudi.
Úgy utálom a Danit!
Mindig csak csúfol, és meghúzza a hajamat.
Tegnap is összefirkálta a rajzomat,
Majd széttépte, és a padlóra dobta.
Az óvónéni meg azt mondta,
Hogy a Daninak most nehéz,
Hagyjuk őt békén picit,
És legyünk vele türelemmel.
Pedig szép színes pillangók voltak a képen,
Amit anyának szerettem volna,
És virágok is voltak rajta, illatosak,
És összefirkálta rútul, és széttépte, majd a földre dobta,
És verekszik is mostanában sokat,
Nekem is meghúzta a hajamat!
És csúfolt is undokul!
És utálom őt nagyon!
És tudom, hogy most lett árva,
És hogy most szegény idegenek között,
De én akkor is szerettem a piros-fehér pöttyös harisnyámat,
Ami miatta szakadt ki, amikor ellökött,
Mert azt mondta, hogy ronda dagadt Túró Rudi vagyok benne,
Aki senkinek se kell, és akit senki se szeret,
És hogy a rajzom is ocsmány,
És összefirkálta feketével, majd széttépte,
És a földre dobta,
Pedig azt az anyukámnak!
És utána meghúzta a hajamat!
Én pedig sírtam, mert fájt nagyon,
De az óvónéni azt mondta,
Hogy hagyjuk őt most békén,
Legyünk türelemmel,
Mert nagyon nehéz neki,
Hogy most lett szegény árva,
De nekem akkor is fáj, amit csinált,
És mindent el fogok mondani,
Ha bejön végre az anyukája.

Ma nagy vagyok

Ma egyedül jöttem el az óvodába
Mert anya fáradt volt, és a kanapén aludt
Tegnap este sokáig énekelt kint a konyhában
Táncolt, sírt, és zenét hallgatott
És hangosan csörögtek lent a földön mind az üres üvegek,
És eltört a kedvenc tányérom is, a legó pókemberes.

Ma egyedül jöttem el az óvodába
Mert anya fáradt volt, és a kanapén aludt
Sokat szomorú mostanában
Mióta apa elment, és magunkra hagyott
Anya azt mondja, hogy minden összedőlt,
Hogy vége van mindennek
Hogy apa nem jön haza többet
Mert talált egy fiatalabbat, szebbet.

Ma egyedül jöttem el az óvodába
Mert anya fáradt volt, és a kanapén aludt
Tegnap este sokáig énekelt kint a konyhában
Táncolt, sírt, és zenét hallgatott
Nekünk azt mondta, hogy feküdjünk le aludni
Hogy most nincs ereje velünk foglalkozni
Pedig rajzoltam neki egy traktort is, pirosat
Mert ez a kedvenc színe
De meg se nézte, mert csupa könny volt a szeme.

Ma egyedül jöttem el az óvodába
Mert anya fáradt volt, és a kanapén aludt
Tegnap este sokáig énekelt kint a konyhában
Táncolt, sírt, és zenét hallgatott
És hangosan csörögtek lent a földön mind az üres üvegek,
És eltört a kedvenc tányérom is, a legó pókemberes
Amit még nagyitól kaptam mielőtt angyalszárnya lett
Mielőtt apa elment, és mindennek vége lett
Pedig én rajzoltam anyának egy traktort is, egy pirosat
De ő csak sírt tovább, és rátette a borospoharat.

Ma nagyon rossz voltam

Ma egész nap a jöttödre vártam,
Pedig nagyon rossz voltam az óvodában
Nem akartam, tudom, megígértem
De végül ütöttem-vágtam, akit értem
Csúnyát mondtak a kis Katikára,
Meg hogy neki nincs is lába
Meg hogy nincs ki mind a négy kereke
Pedig tolókocsiban ül, és nevettek rajta, hogy hehe
És hogy Julika néni is csak a fejét rázta
Hogy nem mondunk csúnyát senki húgára
Meg hogy nem tehet róla, hogy baleset érte
És nem tud lábra állni szegényke.

Ma egész nap a jöttödre vártam,
Pedig nagyon rossz voltam az óvodában
Nem akartam, tudom, megígértem
De végül ütöttem-vágtam, akit értem
Csúfolták rútul a kis testvérem
Engem meg elkapott a pulykamérgem
Pedig annyira igyekeztem ma jó lenni, de igazán
Hogy este újra együtt játszhassunk vacsora után
Hogy végre ránk is legyen időd anya
Hogy újra együtt nevessünk, mint mikor még itthon volt apa.
Mikor még nem rakták bele abba sötét földbe
Mikor még nem fulladtunk bele a nyirkos csöndbe

Ma egész nap a jöttödre vártam,
Pedig nagyon rossz voltam az óvodában
Nem akartam, tudom, megígértem
De végül ütöttem-vágtam, akit értem
Mert csúfolták megint a kis Katikát
Hogy nincsen neki lába
Meg hogy az apukámat beletették egy sötét faládába
És hogy nem jön vissza többé, mert ő már halott
Ostobák mind, és a Julika néni is csak hallgatott
Pedig ma annyira igyekeztem jó lenni, de igazán
Hogy este újra együtt játszhassunk vacsora után
Hogy újra együtt nevessünk, mint mikor még itthon volt apa
És el is fogom mondani neki mind, csak jöjjön már haza!

Állhatatosság

Ma arra gondoltam, hogy állhatatosság, és arra, hogy Isteni nyugalom, hogy rajtam áll a döntés, hogy éltem fehér lapján a kontúr vonalakat milyen színekkel töltöm ki, hogy mi legyen benne a tartalom. Ma arra, hogy minden düh, harag és fájdalom közelebb visz a halálhoz, amiképpen minden csók, ölelés, és szeretés is közelebb visz a halálhoz. Hogy rajtam áll, milyen színekkel töltöm az életem tele, hogy lehetek bátor szivárvány is, nem csak szürke és fekete. Ma arra, hogy állhatatosság, hogy igenis álljunk bele, hogy a szabad akaratnak ez is a védjegye. Hogy bár a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés elkerülhető, hogy az Isteni Kegyelem radírjával magunkból mindez kitörölhető. Hogy át lehet színezni boldog sárgára, szerelem pirosra, égszínkék alázatra, zöld nyugalomra. Mert minden egyes megvetés, vágás és ítélkezés közelebb visz a halálhoz, amiképp minden jó érzés, jó akarat és megbocsájtás is közelebb visz a halálhoz. Mert éltünk Tabula Rasa vászonán mi vagyunk a festő mesterek, mi döntjük el, hogy ki és mi fér bele a képünkbe, és mi az, ami már nem megengedett. Amiképp a legkisebb mag is tudja, hogy platán lesz belőle, vagy bükk vagy berkenye, nem ellenkezik a már előre megrajzoltal, hanem állhatatos alázattal nő bele, és kitölti önön magával a kontúr vonalat, mert minden apró sejtjében tudja, hogy mi a feladat. Mert minden egyes bántás, kétség és közöny közelebb visz a halálhoz, amiképp minden jó szó, csend és hála is közelebb visz a halálhoz. Hogy nem csak minden fáradt szürke, vagy kátrány fekete, hogy lehet más színekkel is az életünk tele. Ma arra gondoltam, hogy állhatatosság, és arra, hogy Isteni nyugalom, meg arra, hogy rajtam áll a döntés, hogy éltem fehér lapján a kontúr vonalakat mivel töltöm ki, és hogy mi lesz bennem a tartalom. Hogy mit fogok magamban hordozni, és hogy magamból át mit adok, mert az utam végén így is úgy is el fogok jutni a halálhoz, de addig is míg élek, választhatok.

Levegőt kapok

Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy életben maradok. Hogy nem török ketté, hogy nem erőszakolom meg többé magamat, meg arra, hogy lerombolom magam körül, és magamban is mind a falakat. Hogy kimegyek a kertbe és virágot szagolok, s ha úgy tartja kedvem, akkor egy nagyot bandukolok. Hogy nem akarok már megfelelni, hogy többé már nem rohanok. Ma arra gondoltam, hogy életben maradok. Meg arra, hogy végre élvezni fogom, hogy a napokat nem tehernek, hanem ajándéknak kapom, meg arra, hogy többé már nem akarom, hanem csak engedem, hagyom. Meg arra, hogy újra hálás leszek, és megint nevetek, ma arra, hogy megkeresem az elengedett kezeket. Hogy nem futok, nem menekülök, nem szorongok tovább, hanem nyitott szívvel várom Élet a Mindennap Csodád.
Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy még egy ideig itt maradok. Nem rohanok, nem sietek már sehova, mert már megérkeztem, itt van az oda. Hogy újra ember leszek, és anya, és nő, és megélő-teremtő, és hogy közben lehetek zilált, vagy elesett, és hogy ez is felemelő. Hogy nem kell mindig tökéletes legyek, csak jelen-levő. Hogy megélem mindazt, mit a pillanat adott, hogy többé már nem megfeszülök, hanem belesimulok. És hagyom, hogy lágy csónakjával ringasson el, mert az élet sokszor a mélybe ránt, de olykor azért felemel.
Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy életben maradok. Mert ér és szabad elfáradni, és lehet túl sok a kevésből, de mindig csak egy lépés választ el az igaz öleléstől. Hogy nem leszek tovább humán-droid, se egy kis csavar a gépezetben, hogy ezentúl nem statiszta, hanem főszereplő leszek a saját életemben. Hogy nem húzok több álarcot, és nem veszek fel több szerepet, ma arra, hogy megtanulom, mi is az az önszeretet. Hogy elfogadom magam a gyarlóságaim ellenére és dacára, ma arra gondoltam, hogy nem leszek tovább saját magam akadálya. Meg arra, hogy még egy ideig itt maradok, most hogy végre újra levegőt kapok.

Nyaralunk

Ma arra, hogy két év után újra nyaralok, meg arra, hogy ebben az utóbbi két évben szinte mindent elveszítettem, mit csak az Ég adott, meg arra, hogy oly sokszor hittem azt, hogy ezt már nem bírom tovább, hogy ebbe belehalok. Ma arra, hogy tényleg újra nyaralok. Hogy süt a Nap végre rendületlenül, és türkiz a víz színe, hogy hívnám Anyucit, mint mindig azelőtt, hogy szerencsésen megérkeztünk, de aztán dobom is el a telefont izibe. Mert már nem mondja úgyse senki, hogy rendben van Vandikám, vigyázzatok nagyon egymásra, és érezzétek jól magatokat. Mert már senki sincs, kit felhívhatnék, miközben ragyog odakint a Nap. És tudom gyászfeldolgozás, és ideje elengedni a halottakat, hiszen békésen morajlik a tenger és hívogatón süt fent a Nap. S én SUP-ra szállok, és úgy evezek, mint a veszedelem, és hiszem, ha elég erősen húzom az evezőt, akkor a túlsó partot még elérhetem, és elmondhatom nekik, amire alkalom már nem adatott, de a karom nem elég erős, és a hullámok is túl nagyok.
Ma arra, hogy révésznek is csapnivaló vagyok.
Ma arra, hogy két év után újra nyaralunk, és hogy végre boldog a két gyerek. Hogy újra nevet, hogy újra kacag, és hogy ezért bármit megteszek. Mert megígértem nekik, hogy örökkön nem eshetik, és hogy idén újra a tengerre jövünk, hogy halacskák közt úszunk majd, és a parton heverünk. És hogy nem csak úgy teszünk, hanem tényleg megengedjük magunknak a boldog nevetést, ha csak pár napra is, de elengedjük mind e két év szenvedést. Hogy éjjel hanyatt fekve bámuljuk a ránk hulló csillagokat, hogy több méteres hullámokkal szabatjuk át a mellkasunkat, hogy a nap végén majd moccanni se tudunk, mert rákvörösre égett a bőrünk, s hogy még ezen is csak együtt sírunk, vagy együtt nevetünk.
Ma arra, hogy két év után újra együtt nyaralunk. Hogy szikrázóan süt a Nap, és édes kék a tenger nekünk. Hogy megannyi halacska ficánkol, miközben közöttük víg lubickolunk, meg arra, hogy erre a szűk két hétre mi magunk is elhisszük, hogy boldogok vagyunk. Mert ma arra, hogy süt odakint a Nap, és hogy marja a sós víz a szemünk, de mi akkor is együtt úszunk kint a végtelen vízen, és a hajóban is együtt evezünk.

Óceán

Ma arra, hogy óceán, meg arra, hogy bár egyetlen apró kicsi cseppje csak, de ma akkor is arra, hogy egész lényemmel, teljes valómmal az óceán vagyok, legyen is Ő bármi nagy. Meg arra, hogy nincs bennem semmi sem, ami nem az óceán lenne, hisz vele van átitatva a lényem minden apró kicsi cseppje. Meg arra, hogy egy picinyke csepp vagyok az óceánból, de nem egy burokkal körbevont egység, meg arra, hogy nincs olyan, hogy mindenki más körülöttem óceán, és én csak egyedül lennék, mert az lehetetlen volna, és nem is lenne szép. Ma arra, hogy nincs határ vagy fal közöttünk, teljes felületemmel kapcsolódom mind a többiekhez, mind a közeli és távoli csepptestvéreimhez, és kapcsolódom az óceán összes közeli és távoli vadregényes pontjához, és kapcsolódom a közeli Hozzá, és legtávolabbi magamhoz. Ma arra, hogy óceán vagyok, meg arra, hogy jóllehet csak egy kicsinyke apró cseppje, de nincs bennem, se körülöttem se semmi, ami nem az óceán lenne. Ma arra, hogy ha ez így van, akkor magam is mindarra képes vagyok, amire az óceán maga, hiszen bennem is ott moccan az Ő végtelen Ereje s Akarata. S lehet, hogy én csak a felszínen lebegek és süttettem cseppnyi kis hasamat, de ugyanúgy én vagyok az is, ki a mélyben lent hömpölyög, és sötét csöndbe burkolja a remegő kis halakat. Rajtam keresztül is mennek a hideg s meleg áramlatok, és vagyok az is, ki homokos partokat finoman nyaldosok. És vagyok az is, ki hatalmas hullámokkal roppant szét mindent, mi csak az útjába kerül, és vagyok a sima víztükör, melyen a napfény ezernyi szilánkja tündököl. Nincs számomra lehetetlen, hiszen minden bennem van, mit csak az óceán birtokol, minden pontján otthon s magam vagyok, és érzek s tudok mindent, mit csak az óceán adhatott. Nincs semmi, ami alkalmatlanná tenne, vagy lehetetlenné tenné számomra, hogy Ő legyek, hogy legyek a vad hullám, vagy a partokat szelíden simogató fövenyek. Lehetnék akár egyszer én is az az óceán, ki a Nap melegétől föl a magasba száll, és felhővé párolog, és mikor fent a magas égen úszkáló felhő lennék, még akkor is az óceán vagyok, s mikor a földre lehullnék majd szépen csendesen, akkor is még mindig óceán, felhő, és eső lennék rendesen, majd vagyok föld mélyéből felbugyogó óceán, felhő, eső, forrás, majd ér, és fürge sebes patak, s leszek áradó folyó s folyam, ki a tengerbe, s majd az óceánba hazaszalad, miközben mindvégig ugyanaz voltam és ugyanaz maradtam, csak más és más formában s alakban. Mert ma arra, hogy óceán vagyok, meg arra, hogy lehet, hogy csak egyetlen apró kicsiny kis cseppje, meg arra, hogy nincs semmim se, ami ne Ő lenne, meg arra, hogy minden sejtemben, minden alkotó elememben akkor is az Óceán vagyok, meg arra, hogy mindig is Ő voltam, mert mi mindig is voltunk és…VAGYOK.

Nőnap

Ma arra, hogy Nőnap, meg arra, hogy Anyuci szülinap, és hogy 64, ennyi éves lenne ma Ő, meg arra, hogy áldassék minden egyes Nő! Meg arra, hogy egy éve már, hogy utoljára együtt gyertyát gyújtottunk, és kint a konyhában énekeltünk Neki, meg arra, hogy aki ismerte Őt, az a göndör kacaját sohasem feledi. Ma arra, hogy Nemzetközi Nőnap, és hogy minden egyes Nőnek végtelen köszönet, meg arra, hogy én ma mégis csak Rád emlékezek, meg Mamócára, ki Téged a Minden Nők napján a világra hozott, és minket, a családod Veled megajándékozott. Meg Apucira, ki Neked minden évben hatalmas csokor virágot hozott, hogy végül az összes asztal, összes vázája már virágoktól roskadozott. Meg arra, hogy csodálom mind a Női erények, a sokszínűséget és a pezsgő élet, a mélységet, az odaadást és a végtelen jóságot, de ma mégis arra, hogy otthon kint a konyhában állok, és együtt énekeljük ma mind Neked újra a Boldog Szülinapot, meg arra, hogy bár Nemzetközi Nőnap, de számomra ez mindig is csak a Te napod, meg arra, hogy legyél most bárhol is Anyuci, ma 64-jére is Veled vagyunk, Rád emlékezünk, mert Nőnap ide vagy oda, nekünk ma Anyuci, Nagymama, Jusztika, Kislányom, Anyjuk…ma Neked van a Születésnapod.

Írásjelek

Ma arra, hogy minden mondat végére teszünk írásjelet, meg arra, hogy a csendben van a legtöbb felelet. Ma arra, hogy írok neki, és elmondom, hogy mennyire nagyon, meg arra, hogy inkább mégse, mert félek, jobb, ha hagyom. Ma arra, hogy minden mondat végére valamilyen írásjel kerül, meg arra, hogy ebben mi minden is feszül. Hogy mennyivel többet elárul egy mondat végére kitűzött pont, telve bizonyossággal, mint egy kérdőjel meghajolt félő tétovasággal. Hogy milyen hangosan felkiállt a jel, ha fontos, hogy hangját hallassa, vagy dühét kiadja, és hogy sóvárog az óhajtó, ha égő vágy sarkalja. Ma arra, hogy minden mondat végére írásjel kerül, meg arra, hogy ebben mi minden is feszül. Hogy meztelenre csupaszítjuk le, hogy megmutatjuk magunk, hogy a mondat tagjai között nem lehet hazug szavunk. Vagy bár lehet, de soha nem érdemes, mert végül mindig a legrövidebb út az egyenes. Ma arra, hogy végül minden mondatunk és gondolatunk végére írásjel kerül, és a következmény, mely vele együtt jön, az a vállunkra csücsül. Legyen az közlés, felkiáltás, vágyak vagy óhajok, ha kitetted a jelet, az már kimondatott. Ma arra, hogy olykor vessző kerül a mondat végére, és a hangsúlyt ott felviszed, meg arra, hogy olykor a történetnek még nincs vége, és a folytatást, az utolsó írásjelet azt a jövő szüli meg. Ma arra, hogy minden mondat végére írásjelet teszünk, meg arra, hogy vannak dolgok, amik elveszik az eszünk, és nem találunk rá szavakat, se megfelelő gondolatokat, csak hisszük, hogy valaki nálunk bölcsebb minket majd ebben is támogat. Ki nagyobb nyelvész, és jobban ismeri az összes írásjeleket, ma arra, hogy van az úgy, hogy valamit nem tudsz abbahagyni, így hát befejezed.

Az utolsó öt perc

Az utolsó öt percben is itt leszek veled
Csak ülök melletted némán, és fogom a kezed
Nézzük, ahogy megnyúlik a fáradt gyertya lángja
Ahogy a hideg verejték alatt lassan megszárad a párna

Az utolsó öt percben is itt leszek veled
Egymás szemébe nézünk némán, és fogom a kezed
Bús ujjaid hűs érintése, mint apró jégcsapok
S bár örökkön rohan a világ, én most mégis itt vagyok

És az utolsó öt percben is itt leszek veled
És elsimítom, megcsókolom a sajgó sebedet
Nekem nem tisztem feladni az utolsó kenetet
De most itt vagyok Veled, és fogom a kezedet.

Lélekmagok

Ma arra, hogy lélekmagok, meg arra, hogy meghasadok. Meg lehet, hogy most nagyon beledöngölve a földbe, de hogy ez nem lesz így mindörökre. Hogy ki fog bomolni mindaz a kincs, ami már rég odabent, amire oly sokan várnak már odafent. Ma arra, hogy lélekmagok, meg arra, hogy fejlődni, megmutatni, továbblépni csak úgy, ha meghasadok, ha feltörik a maghéj, és hogy ez bizony fájdalmas igen, mikor a maghéjkomfortzónán egyszer csak túlvisz a szívem. Ma arra, hogy itt van bent mind, mi lenni adatott, hogy odabent kuporognak mind a szendergő talentumok, és a kincsek, és az aranyak egész sora, hogy talán még maga a mag sem tudja, hogy mekkora Csoda. Meglehet ő is csak egy az összes mag közül, de ennek ő módfelett örül, mert valahol egy kicsinykét mégis csak egyedi, mert sajátos képességeket adott a Jóisten neki. És adott bátorságot, és erőt is rengeteg, és meleg magkabátot, míg a föld alatt szendereg, mit majd föl kell törni, ha eljött az ideje, mikor felébreszti őt a felső vekkere. Ma arra, hogy bizony kemény az ébredés, és hogy előbb, vagy utóbb meg kell hasadni, csak aztán jön a megérkezés. Hogy fel kell adjuk régi kabátunk védő burkait, hogy ki kell engedni bomlani mindazt, mi eddig odabent lapít, és kényelmes szendereg, ma arra, hogy felnőhetsz úgy is, hogy azért a lelked marad még gyerek. Ma arra, hogy lélekmagok, kikkel együtt, egymás mellett kihasadok. És a tudat, hogy nem csak egyedül nehéz, hogy valahol mellettem a lélektestvérem néz, és látjuk egymást, és tudjuk, érezzük egymás terheit, és ha elfáradtunk kicsit, akkor van ki megsegít. Ma arra, hogy a föld olykor tényleg rettentő rideg, meg arra, hogy néha tényleg elfeleded, hogy mit súg a szíved, és mi is az az ok, hogy ezt a heroikus harcot megtegyed, de akkor ott van a testvérkéd és elmondja neked, hogy gyönyörű vagy, és ragyogóan meseszép, és oly értékes, melyre folyton szomjazik az Ég. És tudja jól, hogy most nehéz, hogy szinte lehetetlen, de azt is, hogy ott van mélyen egy erő, ami megismételhetetlen, ami egyre csak húz magához fel Haza, hogy tudd, általad is lesz ez a világ egy Igaz Csoda.

error: Védett tartalom!