Ajkad ajkaimhoz

Ma arra gondoltam, hogy érintés, meg arra, hogy ajkad ajkaimhoz ér, meg arra, hogy ujjaid hegyén felperzselt bőröm boldog sóhajtva ég. Ma arra gondoltam, hogy mélyen belém költöztél, hogy minden viharok kellős közepén, hogy hozzád fut haza szívem, mielőtt teljesen elveszem én! Ma arra, hogy mindig tárt karokkal, hogy átölelsz a világ legvégén, hogy tartasz erősen, hogy váram, hogy otthonom vagy, hogy bátrabb és igazabb vagy minden hazug kételyeknél! Ma arra, hogy érintés, meg arra, hogy eggyé olvadás, hogy nincs egy sejtem se, mi ne lenne összeforrva Veled, hogy meztelen lelkemnek meleg lélegzeted ad újra meg újra tiszta életet, hogy bármennyit is vétkezzek, Te mindig fogod a kezemet, hogy legyek bármilyen bűnös is, Te nem veszted el bennem a hitedet. Hogy bennem lüktetsz erősen, s én körbe fonlak lágyan, s ha elfogyott belőlem az erő, s megbotlik néha a lábam, megfáradt lelkemnek erős tested ad majd ágyat, s mellkasodra hajtott fejem alatt hallom lázas, mélyről dobbanó erős szívedet, mely eltévedt utamon irányt mutat, az Ariadné-fonal morze-jeleket. Ma arra gondoltam, hogy érintés, meg arra, mikor az ajkad ajkaimhoz ér, meg hogy jöhet bármekkora vihar, szét cibálhat bármekkora szél, Te akkor is mindig bátran tartasz a zivatar kellős közepén, hogy réveteg ujjaid alatt felperzselt bőröm boldog sóhajtva, meg arra, hogy ha mellettem vagy, nem érhet el semmi soha, meg arra, hogy erősen, meg arra, hogy lágyan, meg arra, hogy ajkad akkor is ajkaimhoz, ha néha meg is botlik a lábam.

Verset írok

Ma arra gondoltam, hogy verset írok, meg arra, hogy azt már úgy is olyan rég, és hogy rögvest papírt és tollat ragadok, és megírom mindazt, mit nékem látni és érezni adatott. Hogy újra tudatosítsam, hogy végre szavakba öntsem, hogy ide nem csak létezni, hanem élni is jöttem! És szeretni, és játszani, és olykor kacagni is nagyot, s ha néha orra is esem, hát abból is rímet faragok! Meg arra, hogy élni csak úgy érdemes, ha szeret odabent élni a Lélek, és ha mellé még szálldos és repes! És hogy a csók elcsókolva sokkal édesebb, s míg jöttödre várok, keresek magamban tiszta helyeket, és igaz és mély csöndeket, melyeket csak te meg én, s ha vers születik belőle, az is csak egy szavakon túli költemény. Ma arra gondoltam, hogy verset írok, olyan szépen dalolót, meg bájos rímelőt, hogy megírok hamar mindent és átadok, még mielőtt! Meg arra, hogy rögvest papírt és tollat ragadok, hogy átmosva magamat mind a szavakkal s az összes csöndekkel leírjam mindazt, mit eddig élni adatott. Hogy ne felejtsek el hálás lenni semmiért, hogy semmi sem történik ok nélkül, hogy mindig van miért! Hogy a csók elcsókolva igenis mindig édesebb, s míg Rád várok, attól én is szép leszek! S hogyha néha orra esek is, abból is rímet faragok, s ha néha sírok is, hát akkor is kacagok! És megírok bizony mindent, mit éreznem és élnem adatott. Ma arra gondoltam, hogy verset írok, és hogy rögvest papírt és tollat ragadok, és hogy Nektek mindent mit kaptam, most mindent átadok.

Utazás

Ma arra gondoltam, hogy utazás, hogy ingázás a munkahelyre be. Meg arra, hogy hajnalban korán kelés, meg hogy az első napsugarakkal fésülködés. Meg arra, hogy már bizony igen csípős a dér, meg hogy roppant didereg az arcom, mikor a hideg víz a csap alatt hozzáér. Ma arra gondoltam, hogy minden reggel hajnalba fel, mert a vonatnak indulni kell, hogy lassan már, mint térképen az útvonalakat, ismerem a közösen utazó arcokat. Hogy együtt éljük egymás életét, s mint mellékszereplők nézünk ki az ablakon szerteszét. Hogy együtt mutatjuk fel mind a jegyeket, s bérleteket, és együtt puffogunk, ha megáll a vonat s nincs rá felelet. S tudjuk ki meddig és hova, hogy ki Kelenföldre, Budafokra vagy Érd alsóra. Hogy az idős bácsi mindig friss kávéval várja a párját, meg meleg péksüteménnyel, hogy a gördeszkás srác mindig Pettenden száll fel, a felemás cipőjével. Hogy a rolleres fiúnak halastavuk van, melyre minden télen vág egy nagy léket, hogy a határban töretlenül aratnak a gépek. Hogy a földeken, melyek hátán a köd némán és nehezen csücsül, néha egy kíváncsi nyuszi előpenderül, vagy néhány őzike próbálja ugrásra a lábát, vagy csak egy-egy szarvas keresi bőgve a párját. Ma arra gondoltam, hogy ingázás. Hogy minden hajnalban korán kelni fel. Meg arra, hogy a vonat füttyszóra indul el, s a peronon vacog a cipőnk talpa már. Hogy a vonaton frissen főtt kávé illata száll. Hogy odakint még alszik a világ álmosabb fele, és hogy a másik a sűrűre festett ködbe robog bele. S nem kiséri útját, csak néhány vonatfütty, s a réten a kíváncsi vadak. Ma arra gondoltam, hogy utazás, és arra, hogy az élet, ha akarjuk, ha nem, akkor is előre halad. Hogy nincs megállás, mindig úton vagyunk és mindig haladunk. Ma arra gondoltam, hogy ismeretlenül is, mi mindannyian egymás életének alkotókövei vagyunk.

Apuci

Ma arra gondoltam, hogy Apuci, meg hogy elengedés, meg arra, hogy vagy millió virág a síron, és hogy temetés. Ma arra, hogy emlékezés! Hogy még kis koromban kint a lépcsőn ülve viharfigyelés, meg arra hogy villám és mennydörgés szeretés. Meg eső, ami mind a fejünkre és nyakunkba. És mi kint áztunk a cseppek alatt ülve vacogva, míg Anyuci morgott fejünk felett, hogy “Gyurika, hát megfázik ez a gyerek!” Ma arra, hogy az ágy előtt a birkabőrön együtt ettük az aprított tejet, vagy ha mama nem látta, hát a meggybefőtteket. S mind mikor kérdeztem, hogy Apuci miért kell mindig itt lent a földön ülve? Azt válaszoltad, innen már nem eshetünk lejjebb, gyere Vandikám ide mellém, ülj le! Ma arra gondoltam, hogy postakocsi, hogy hétvégente mellette ültem, s nagy komoly segítőkészen csomagkézbesítettem, s hogy a sas madár minden egyes alkalommal jó előre köszöntött, és elkísért egy jó nagy darabon! Hogy még az egyetemi felvételimen is azt mondtam, hogy szürke nagy madár, (mert így tanította az apukám), és hogy hangos kacagtak a válaszon! Meg arra, hogy legegyenesebb dolog a gerinc, és hogy ha feladat van, abba bizony beleállsz, és hiszti nincs! Meg arra, hogy kitartás és tisztelet, meg arra, hogy igenis létezhet együtt szigor és szeretet! Hogy mindig gondoljam végig kétszer is, hogy mit akarok mondani, aztán maradjak csendbe! Meg hogy semmi jót ne halljak rólad!…és vigyázz a gyerekekre! Ma arra gondoltam, hogy Apuci, meg arra hogy temetés, és hogy bárhogy is szeretnék szót fogadni, és jó gyermeked lenni, azért bitang nehezen megy ez az elengedés!

Időgarázdálkodok

Ma arra gondoltam, hogy szabin vagyok, és elég határozott tervem volt mára, konkrétan hogy láb lógatok. Hogy csinálom a semmit, teljesen telibe, és hogy nem fogok ma gondolni se munkára, se kötelezettségre, se semmire. Hogy kiülök a kertbe és csak olvasgatok, s közben egy jó nagy bögre teát majd jól elkortyolgatok. Ma arra gondoltam, hogy ma szabin, és hogy pihenés, és hogy édes semmittevés, hogy magamba elvonulás és végre feltöltődés. Meg arra, hogy megszámolom percenként hány nanométert nő a hajam, s ha elfáradtam jobb oldalamról majd balra fordítom magam. Meg arra, hogy jógázom is kicsit, mert bizonyos mennyiségű X felett, ha még nem is mozdultál meg, már akkor is mindened sajog s fáj s remeg. Szóval nyújtok majd kicsit, és Napüdvözülök, és meditálok is majd, mert akkora a méhkas a fejemben, hogy lassan megsüketülök. Szóval ma arra, hogy szabin vagyok, és édes pihenés, és Eisenhower matrix szerinti bölcs naptervezés. Aztán csak egy igen aprócska, de annál fontosabb részlet eszembe jutott, hogy ezen ragyogó napon végül kivel is?… hajaj végig magammal vagyok! Szóval csak egy perc, és mindjárt kint vagyok, csak előtte még az állatoknak enni adok, de aztán már tuti, hogy kicsücsülök, és pocaknapoztatok. De brutál büdi a kutyakajás konzerv, ez bent a kukában nem lehet, szóval mindjárt kiülök drága kert, csak előbb kiviszem a szemetet! Aztán még hamar elmosogatok, mert hogy lehet így nyugodtan kikapcsolni, mikor ott sorakoznak egymás hegyén-hátán a lábosok? Aztán már kapar is a macska az alomba, micsoda öröm, az is kitakarítható! Persze ha már itt vagyok, akkor felporszívózom és fel is mosom a lakást, de aztán már rohanok is ki, és jöhet az áldott olvasás! Képzeletben már megszámolom mind a madárcsirippeket, már csak néhány perc, és élőben is lehet! Aztán eszembe jut, hogy ma még fel kell hívni az orvost, és időpont és labor és vizsgálatok, meg délutánra már program van, de azért közben még bedobok egy mosást, az gyorsan van…lesznek itt bajok! Illetve dehogyis!! Hiszen ma szabin vagyok! Kutya kötelességem, hogy láblógatok! Szóval ma arra gondoltam, hogy időgazdálkodás, és hogy szabi, meg jó nagy pihenés, és arra, hogy regeneráció és feltöltődés, és hogy kint ülök a kertben, és édes semmit teszek, de most rohanok, mert még be kell fizetnem a számlákat, és le kell nyírnom a füvet! Ma arra gondoltam, hogy egy nagy bögre forró tea mellett majd egész nap csak olvasni fogok, de azt hiszem, nagyon nem megy nekem ez a pihenés dolog, és hogy valójában csak időgarázdálkodok!

Lemezeltávolítás

Ma arra gondoltam, hogy lemezeltávolítás, meg arra hogy kézműtét, hogy én még egyszer a kórházba be sose, meg hogy a zöld szín az nyugtat, és hogy kanül a kézbe, egyenesen az érbe bele, meg arra, hogy nyugodjak már szépen le, végül is, miért is ne!? Ma arra, hogy lemezeltávolítás, mert hogy erre még másnak is szüksége van, hogy vissza kell adni, és amúgy is, jobban fogom érezni nélküle magam! Meg arra, hogy altatás, hogy tripla dózist kap a kedveske, hogy fel ne ébredjen véletlenül közben se! Ma arra gondoltam, hogy kötözés csere, hogy az orvos még oda se, mert hogy a betegek csak egy negyedére van ideje, ma arra gondoltam, hogy csak az asszisztens gyorsan tépi le, hogy felszakad a varrat, hogy ömlik belőle a vér az asztalra le, meg hogy nyugodjak szépen meg, mert végül is minden rendben van, ugye!? És ne ájuljak el, mert arra most végképp nincs idő! Ma arra gondoltam, hogy egészségügy, meg hogy csak egy nővérke van az összes kórteremre. Meg arra, hogy életeket mentenek nap mint nap, és a lehetetlennel néznek szembe, hogy igazi hősök ők, még ha nincsenek is latex jelmezbe! Ma arra gondoltam, hogy kézműtét, és arra, hogy én még egyszer a kórházba be sose! Meg arra, hogy de jó is, hogy 2020-ra kész lesz egy újabb Stadionunk, ahol Foci EB-t is rendezhetünk, meg arra, hogy ez aztán igazán milyen nagyon is fontos, és jó nekünk! Meg arra, hogy de szeretem én a (jó) focit, meg hogy csak a betegek egy negyedére, és hogy ki kell vegyük a karjából a fémet, mert erre másnak van szüksége, meg arra, hogy végül úgyis mindent vissza kell adni, és hogy jobban fogom majd érezni magam nélküle!

Most úgy szeretnélek megcsókolni…

Most úgy szeretnélek megcsókolni,
Mint mikor először tettem ezt
Úgy szeretnélek tudni megérinteni,
Mint mikor még nem ismertelek
Mikor még nem rakódtak ránk a szürke hétköznapok
Mikor rózsaszín volt a világ és édes muzsika a zajok
Most úgy szeretnék hozzád bújni,
Mint annak idején
Mikor még nem volt a világon senki más,
Csak te meg én
És el nem csókolt csókjaink végtelen sora
Most úgy szeretném tenni ezt,
Hogy ne érjen véget soha!
Most úgy szeretnélek megcsókolni,
Mint mikor még nem ismertelek
Hogy forró bizsergés járja át újra egész testemet
Hogy legyen erősebb a bizonyosság a kételyeknél
Hogy tudjam, ajkam nem találhat szentebb helyet ajkaid kelyhénél
Most úgy szeretnélek megérinteni,
Mint mikor először tettem ezt
Hogy hulljak térdre újra és köszönjem meg végtelen szerelmedet
Hogy újra úgy csodáljalak, hogy megint úgy szeresselek
Mint mikor még nem rakódtak ránk a szürke hétköznapok
Mint mikor még nem ismertelek.

Hajléktalan

Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, meg arra, hogy minden reggel ott lent az aluljáróban, hogy elmegyek mellette, hogy szinte rá se merek nézni, meg arra, hogy kicsiny madárnál törékenyebbre száradt már össze öreg teste, meg arra, hogy olyan sárgák a körmei, mint a narancsba fúlt este. Ma arra gondoltam, hogy egy rongykupac alatt, hogy az az ő otthona, míg én rohanok a munkába, vagy éppenséggel haza. És hogy el ne késsek, néha már oda se nézek, meg arra, hogy tényleg csak ennyit ér egy emberi élet? Hogy fontosabb egy hangos pitty a falon, a haszon és forgalom, meg hogy minél hamarabb vacsora az asztalon, meg hogy az Asvini Mudrában azt jól megszorítom? Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, meg arra, hogy milyen szánalmas vagyok, hogy úgy szeretnék jobb tudni lenni, mint ami vagyok, hogy szeretnék tudni megállni, lehajolni, vagy tudni gyógyítani, vagy valamit felajálni, lefürdetni őt, együtt megvacsorázni, adni neki meleg ételt és hozzá meleg ruhát, hogy legyen rendes takarója végre, és ne az az ezer éves tetű evett kabát. Ma arra gondoltam, hogy szánom magamat, meg a mindig rohanást, a magamat oly fontosnak gondolást, hogy szégyen, hogy milyen gyáva vagyok, hogy nem tudom azt mondani, hogy ma később érek oda, mert ma valakinek szüksége van valamire….valami jóra, egy szóra, egy puha ágyra, egy igaz barátra, ma nem rohanok a közértbe, jó anya, vagy barátnő módjára. Ma várjon csak a póló és várjon mind a ruha, ma végre az aluljáróba is besuhan a Csoda. Ma álljon meg a futás, és a lélektelen rohanás, egy élet fekszik a földön emberek, ki lehetnél akár te is, én is, vagy közülünk bárki, akárki más. Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, hogy úgy fekszik a földön, mint élettelen madár, hogy talán észre se vennénk, ha holnapra már…ha már ott se lenne, ha elmenne, talán csak onnan, hogy eltűnt a bűz s a kosz és az az ezer éves tetű rágta rongykupac, hogy a hűlt helyén újra tisztán csillog majd a kő… és hogy csak a mi lelkünk lett egy ”kicsit” mocskosabb.

Csősapka

Ma arra gondoltam, hogy csősapka, arra a piros-fehér fonálból kötöttre, amit még nagymamám, hogy “meg ne fázz kislányom!”, a bátyámé kék-fehér volt, de az se volt jobb! Meg arra, hogy a hideg hóban bukósisak keménységűre fagyott, amiben a fejünk aztán végképp moccani se tudott. Meg arra, hogy kezes-lábas overál, végig cipzáros, amibe gondosan belevarrták a kesztyűket, ami hosszú madzagon lógott ki az ujjak végén, hogy el ne hagyjuk őket, de azért olykor mégis sikerült! Meg arra, hogy gumicsizma olyan szőrös béléssel, amit lehetetlenség volt felvenni, de levenni meg még inkább, meg arra, hogy derékig érő hó, és dermesztő hideg! Hogy ropogós szalmával, amit még nyáron apucival kaszáltunk le, töltöttük meg a nagy kék takarmányos zsákokat, mert szánkón csúszni életveszély volt, tudta ezt jól, még a legapróbb gyerek, és hogy roppant fájt, ha a faszánkó a fejeden landolva koppant. Szóval arra, hogy degeszre töltöttük a nagy kék zsákokat, mert azokon ülve csúszni a legeslegjobb dolog a világon, és felöltöztünk a kezes-lábas overál, és csősapka a piros-fehér, és szőrbéléses gumicsizma, ami mindig beázott és a lábunkra fagyott, és a kesztyű, amire vigyázni kell, el ne veszítsük, ezért biztonsági okokból belevarrva, meg arra, hogy Makkos erdő, és ott is a hatalmas nagy dombra, amiről aztán reggeltől-estig csúszni lehetett. Ma arra gondoltam, hogy felhőtlen, boldog gyerekkor! Hogy az egész utca együtt, az összes gyerek, kicsi és nagy zsákokat cipelve vonultunk ki az erdőbe a dombra, a derékig érő hóba, hogy ott végül együtt kacagva csússzunk, először persze mindig a nagy fiúk, mert ők a legbátrabbak, aztán egyedüli lány voltam, de a bátyám mindig mellettem, illetve mögöttem, és a friss hó a sarkaim alól mind az arcomba, az orromba, s a számba, és nem kaptam levegőt, csak nyeltem a hideg havat, aztán a domb alján ha ügyesek voltunk hát jól kifaroltunk, vagy ha egy bukkanóra érkeztünk, hát szépen kirepültünk, s repült alólunk a zsák is, mind-mind más irányba, majd belehuppantunk a puha hóba, egymás utánba, majd gyorsan ugrottunk is fel, és szaladtunk a dombtetőre hamar csúszni megint. Ma arra gondoltam, hogy azok voltak csak igazán a nagy hidegek és kemény telek, amikor combközépig, derékig ért a hó, hogy ropogott és finom puha, fehér íze volt. Hogy estére mikor hazaértünk ránk fagyott a ruha. Hogy egészben léptünk ki az overálból, és kacagtunk rajta sokat, mert mókás volt, mint egy szkafander robot, mi fagyottan őrizte a testünk hűlt helyét, az elmúlt napot és a rideg fagyot! Hogy Mamóca hamar a villanykályhára ültetett minket, hogy fájt az ujjunk, mikor meleg vízzel, pedig mondták, hogy ilyenkor csak hideggel szabad, de mi nem hallgattunk rájuk, mert otthon azért már fáztunk, és csak azért is meleggel, és olyankor mindig, mintha ezer tű szúrta volna, és kaptuk a szidást is, de rendesen. Aztán egy életre megbetegedtek és tüdőgyulladás, és mehetünk az orvoshoz és kórház, de mi nem bántuk, mert másnap megint belebújtunk a még vizes overál, és csizma és kesztyű, és piros-fehér csíkos csősapka, hogy meg ne fázzak egy életre, hogy vigyázzon az arcomra, homlokomra, fülemre! De én olyan nagyon utáltam, és mit törődtem akkor még vele, hogy hideg, mikor a dombról szalmával degeszre kitömött zsákon csúszni, a leges legjobb dolog a világon!
Ma arra gondoltam, hogy mit nem adnék, ha meglenne még ma is a piros-fehér csíkos csősapkám, amit még Mamóca, és a ronda kezes-lábas overálom, meg a pihe-puha ropogós szalmával megtömött kék takarmányos csúszkazsákom, mert a dombról lecsúszni volt, és lenne még ma is, azt hiszem, a leges legjobb dolog a világon!

Isten útjai

Ma arra gondoltam, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és hogy minden rossz felett győz a szeretet, hogy mindegy meddig tart, és hogy mennyire nehéz, mindig csak egy imára van az igaz menedék! Ma arra gondoltam, hogy kinek szívében nincs hála és alázat, csak az lehet boldogtalan, hogy kinek kőből van a szíve, az szegényebb, mint egy hajléktalan. Ma arra gondoltam, hogy a Mindenhatónak isteni a humora, hogy számára minden olyan természetesen egyértelmű, és soha semmi sem lehetetlen, vagy fura. Ma arra gondoltam, hogy emlékszel Kedves, mikor a meleg nyári Nap simogatta a testünket, meg arra, hogy van olyan, hogy végtelen a szeretet, hogy pironkodva sóhajtoztak a kacska fellegek egymásra borult szerelmes ajkaink, s fejeink felett, és önfeledt kacagtunk, mert azt is lehetett, mert akit a Jóisten a legjobban szeret, azok a boldog szerelmesek. Ma arra gondoltam, hogy a gödör alja az csak egy trambulin, ahonnan aztán majd jó magasra ugrani lehet, s ha jó erősen elrugaszkodom, akár egészen az Égig repülhetek, hogy nem vagyok kiszolgáltatva többet, és én irányíthatom a sorsomat, s ha vállamra szállna egy édes kövér katica, akkor bizony most ő is velem együtt bólogat! Hogy elég volt a megfelelni akarás és a kiszolgáltatottság, ma arra gondoltam, itt a legfőbb ideje élni téged Élet, és hogy végre újra a sarkamra állás! Ma arra gondoltam, hogy elkezdek újra boldog élni, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, hogy a gödör aljáról, a trambulinról akár egész az Égbe szökhetek, hogy felhőből gyúrhatok otthont, szivárványból takarót és Napsugarakból szőnyeget, s bármi is lehetek, akárhogy dönthetek, ha szeretet van a szívemben, és Ő fogja a kezemet, vezeti lépteimet, többet el nem tévedhetek. Ma arra gondoltam, hogy minden rossz fölött győz majd a szeretet, hogy imádom a meglepetéseket, ahogyan rám néz, ahogyan nevet, és hogy bármilyen kilátástalan, hideg, kemény vagy nehéz, mindig csak egy bátor lépésnyire, egy őszinte imára van az igaz Menedék!

Kis cicók

Ma arra gondoltam, hogy édes kis cicók, tudjátok, azok a kis guruló szőrgombócok, meg arra, hogy papír pohárból száraz vörös bor, meg arra, hogy premier előtti filmvetítés, és hogy végtelen sok nevetés. Ma arra gondoltam, hogy éjszakai séta, és hogy az emberek igen nagyon kíváncsiak ma, meg arra, hogy megint bent zúg a vén poloska, mert szerinte neki is bent az otthona. Ma arra gondoltam, hogy ígéretek, hogy a padlás tele van már veletek, meg hogy farkast kiált, és hogy nincs már semmi súlya, és hogy úgy szeretek ébren lenni, mikor már mindenki az igazak álmát alussza. Ma arra gondoltam, hogy édes kis szőrmók cicók, és hogy papír pohárból vörös bor és végtelen sok nevetés. Ma arra gondoltam, hogy itt van az ősz itt van újra, és hogy milyen jó lenne most a feledés, kabátod alatt elrejtőzni az eső elől, és nem aggódni most semmi felől. Ma arra gondoltam, hogy nemet is szabad mondanom, és ha mégis rosszul, akkor csak magamat hibáztathatom! Ma arra gondoltam, hogy olyan édes a csókod, és oly finom az érintés s az ölelés, meg arra, hogy az esőben néha minden oly nehéz, és hogy finom száraz volt a vörös bor, és hogy premier előtti volt a vetítés, és hogy veled mindig sok-sok a nevetés, és hogy a kiscicáknak már nevet is adtam, és hogy innentől…és az esőben olykor…nehéz az elengedés!

A hetedik napon

Ma arra gondoltam, hogy egy újabb hét eltelt, és arra, hogy a hetedik napon a Jóisten is megpihent, és hogy de kár, hogy ilyen sötét van itt a szobában itt bent, és hogy jó lenne inkább kint lenni a napsütésben, számolni a lépteket az avarban s a fényben. Ma arra gondoltam, hogy hanyatt fekve felhőt igézni volna jó, és hogy ding-dong dilidongó, hogy de rég kacagtam s énekeltem már, és hogy pedig az is milyen nagyon jó, és hogy milyen vagány lent az a kutyafuttató, és hogy Maszat meg igazán nagyon bátor, és ha csak leülök az ágy szélére, akkor miért nem kerülnek a dolgok helyére magától? Ma arra gondoltam, hogy de jó lenne most ott kint lenni vagy odafent, hogy a hetedik napon, amikor Ő is megpihent, és hogy oly sokan vannak még mindig ezek a dobozok, és olyan kár, hogy sötét van idebent, pedig odakint süt a Nap, és a természetben lenni volna most jó, csak ülni csöndben egy padon, olvasni, vagy csak nézni ki a fejemből úgy nagyon…és nem gondolni most semmi másra, csak hogy a hetedik napon Ő is megpihent, és hogy így szeretnék most én is tenni, az Ő picinyke földi mása…itt lent!

Alkotás-Csönd-Szavak

Ma arra gondoltam, hogy szeretek alkotni, és hogy írni is, de nagyon, és hogy szeretem a csöndet, ami írás közben körülvesz, hogy szeretem, amikor maguktól, vagyis Tőle bennem megszületnek a szavak, és hogy minden egyes újabb írás úgy érkezik meg hozzám, mint éltető tavasz! Szeretem az éjszaka csöndjét, amikor alszik már az egész város, és csak én vagyok fönt egyedül, hiába vagyok fáradt és álmos. Szeretem, mikor magához von, és amikor körülölel, szeretem, mikor nem kell más törődnöm semmivel, csak hogy csatorna, vagy hogy íródeákja legyek, szeretem az érzést, amikor beleremegek, amikor úgy folynak át ujjaim alatt a szavak, hogy nincsen már bennem semmi gondolat. Ma arra gondoltam, hogy szeretek alkotni, hogy szeretek írni, mikor leszáll az est, és hogy olyan nagyon szeretem a csöndes Budapest. Meg arra, hogy milyen jó is lenne mindig alázatosnak lenni, hogy többet kellene hallgatni, és kevesebbet beszélni. Hogy hagyni csak, hogy körbe öleljen és ringasson el csöndesen, ma arra gondoltam, hogy szeretem, mikor Ő vezeti a kezem! Ma arra gondoltam, hogy ez mekkora Ajándék, és hogy ez bizony már szerelem, és hogy semmi rossz nem történhetik meg, ha Ő itt van velem. Ma arra gondoltam, hogy szeretek alkotni, és írni is, de nagyon, és hogy mindez csak rajtam múlik, ha elég alázatos vagyok, és hagyom…