Ma arra gondoltam…

Ma arra, hogy csendek és szavak, meg arra, hogy magamnak meg csak Titeket tartottalak. Hogy bárcsak tudnék én is festeni, vagy zenét írni igazat, meg arra, hogy micsoda Szentek ők, kik kőből, fából, tiszta vászonból, nemes hangokból, lélekbe mártott festékből ecsettel, vésővel, megfeszített húrokkal, hegyes tűvel, égő tűzzel, és még ki tudja, mi minden végtelen eszközzel Csodákat alkotnak. Hogy látják az alaktalan kőben a megbúvó arcokat, s az ölelő karokat, hogy hallják a legnagyobb zajban is a tökéletes hangokat. Ma arra, hogy csendek és szavak, meg arra, hogy van az úgy, hogy csak ennyid volt, és hogy végül csak ennyid maradt. Hogy mind, kiknek adattak művészi talentumok, azok előtt mind fejet hajtok és alázattal hódolok. Hogy hálát rebegek előttetek, hogy micsoda áldás munkásságotok, s létetek! Ma arra, hogy objektív művészet, mely a Forráshoz, az Igazhoz vezet vissza, hogy legyek bármily elkárhozott lélek, általatok lehetek mégis tiszta. Ma arra, hogy végtelenül fáraszt a felszínes csacska fecsegés, meg hogy úgyis mindig a csendben rejlik az igaz Felismerés. Meg arra, hogy a magamutogató szubjektív alkotásoktól már rosszul vagyok, meg hogy ha nem tudsz semmi nemeset tenni vagy adni, akkor kérlek ne mocskold be a tiszta lapot! Előbb inkább gondold végig, hogy mit akarsz mondani, aztán maradj csendben, és csak akkor szólalj meg, ha értékesebb az, amit mondanál, mint mit a csend dalol, rendben? Ma arra, hogy csendek és szavak, melyek nem tudnak úgy dalolni, mint egy sebesen csobogó patak, hogy nem tud szavaim árja úgy hömpölyögni, mint a dallamok a zongorán, hogy a hegedű bús dalából, a faágról daloló madár Kánaánról sem ad vissza sajnos egyet sem, egyetlen betűm sem talán. De nem is baj, hiszen a nagy Mesternél szebbet és jobbat senki nem tud alkotni, és nem is dolga tán, hisz az ő festékes palettáján ott van az összes szín, az Ő tarsolyában ott az összes hang és dallam, bizony ám. Az alkotók és a művészek dolga az, hogy a hétköznapi illúziók világából kiemeljenek, és elrepítsenek minket máshová, hogy végre újra használjuk szárnyainkat, repüljünk is velük bárhová. Hogy emelkedetté tegyék számunkra akár még a legbanálisabbnak tűnő pillanatot, hogy megérthessük végre, hogy tudatosíthassuk, hogy nem vagyunk egyedül, semmi nincs elveszve, mert Vele Egy-ek vagyunk, és hogy igenis oka van annak, hogy nem véletlen, hogy itt és most vagyok. Mert a művészet dolga nem az, hogy leírja, lefesse vagy hangokba zárja, mindazt, melynek lényege épp az, hogy leírhatatlan, hogy szavakkal el nem mondható, dolguk csupán annyi, hogy felébresszenek és arra sarkaljanak minket, hogy kihozzuk magunkból mind az összes Igazat, és nem csak azt, ami jó!
Ma arra, hogy csendek és szavak, ma arra, hogy magamnak meg csak Titeket tartottalak. Hogy gyógyító jelenlétetek, mint puha bársony hullik reám, hogy nálatok soha nem volt többem, és meglehet, már nem is lesz talán.

Ma arra, hogy haza, még ha nincs is többé már otthon anya és apa, még akkor is, ha üres nélkülük minden sarok és szoba, ma arra gondoltam, hogy haza, mert még mindig ott van számomra az otthon illata. Meg hogy minden elmúlik, meg hogy könnyebb lesz minden az idővel, ma arra, hogy tíz év múlva sem lesz nekem több egyetlenegy szülővel. Hogy nem lesz több gyereknap, mert soha többé nem leszek én már senki gyermeke, ma arra, hogy csak az egyedül maradottak tudják, milyen mély a gödör feneke. Ma arra, hogy én is anya, hogy nekem is két Csoda, meg arra, hogy számukra én vagyok az, aki tárt karokkal szalad ki eléjük a kapuba. Ma arra, hogy akkor is haza, még ha elém már soha többet se anya, se apa. Meg arra, hogy mondják, minden elmúlik egyszer, és könnyebb lesz az idővel, de Isten lássa lelkem, én simán beérném a plusz két szülőmmel, hogy újra úgy szaladjon elém ki a kapuba, és öleljen át újra oly szorosan, hogy Anyuci, akkor most levegőt hogyan? Ma arra, hogy haza, ahol, ha lélegzem, minden az otthon illata. Hogy mindig terülj-terülj asztalkám, és egy hétvége alatt garantált a plusz 5 kiló, ma arra, hogy Apuci zsebében mindig volt egy kis dugi dió. Hogy társas közben hangosan kacagott Anyuci, pedig mindig ő állt vesztésre, meg hogy olyan lazán csalt Apuci, ha nem figyeltél a kezére. Hogy úgy keverte össze a pakliban a lapokat, hogy neki mindig csak a legjobb maradt. És persze észrevettük, mert azért mindig úgy csinálta, meg hogy hangosan kacagtunk bele a nagy világba. Meg hogy kirándulni mentünk, és hamar kikerült a plédre a sok finom falat, és hogy víg labdáztunk a napsütötte fehér fellegek alatt.
Ma arra, hogy gyereknap, meg arra, hogy mi akkor is haza, még ha nincs is többé otthon anya és apa, meg hogy mi akkor is együtt a testvéreimmel, és mind a gyerekekkel, meg arra, hogy mondják, minden könnyebb lesz és elmúlik egyszer. Meg arra, hogy én is anya, és nekem is két Angyal Csoda, ma arra, hogy gyereknap, és hogy utazunk haza, mert ott maradt, számomra ott van még mindig, az otthon illata.

Ma arra, hogy kiskacsa, na nem arra, amit a sütőben ropogósra, hanem amit még kislány koromban keresztanyukáméktól ajándékba. Arra a kis sárga pihepuha toll-labda-gyerekre, ki először a vállamra mászott fel, majd a fejemre. Majd miután alaposan megcsipegette mind a hajamat, s fülemet, mint ki jól végezte dolgát, a fejem búbján álomba szenderedett. Ma arra, hogy idejét se tudom, hogy meddig ültem a konyha kövön megdermedve mozdulatlanul, meg arra, hogy attól a perctől kezdve a szívembe írta magát, kiradírozhatatlanul. Hogy együtt töltöttünk minden napot, hogy a felelősség és a gondoskodás nem terhet jelentett, hanem szárnyakat adott. Hogy Mamócával a kert végében egy kis pancsolót csináltunk neki a Diófa alatt, s ha bárhonnan is hazaértem, hápogva mindig elébem szaladt. Hogy jött utánam és követett, mint az árnyék, hogy nála hűségesebb barátot álmomban se találnék! Ma arra, hogy a finom falatokat a kezemből egyesével csipegette ki, meg arra, hogy a világon a legszebb sárga színe volt neki. Hogy be nem állt a szája, folyton valamit mesélt, úgy hápogott, hogy órákon át ültem kint vele a kertben ott. Meg arra, hogy megtanított hallgatni s mélyen, igazán figyelni, meg arra, hogy mindentől s mindenkitől lehet tanulni. Ma arra, hogy Zoé, mert így neveztem őt el, meg arra, hogy a szív szavára mindig a szív felel. Hogy mindegy, hogy Növény, vagy Állat, vagy Ember, éreznek mind, csak jól figyelj! Hogy értettük s éreztük egymást, s úgy össze voltunk nőve, mint a borsó meg a héja, meg arra, hogy a legszebb történetek is rossz véget érnek néha. Ma arra, hogy Zoé, aki nagyra és erősre nőtt, meg arra, hogy soha nem ismert akadályt a szeretete előtt. Hogy egy napon nem jött elém többé hápogva-topogva, hogy sehol sem találtam őt a kertben fel-alá futkosva. Ma arra, hogy kiskacsa, amit a sütőben ropogósra, „Hiszen ezért tartottuk, meg hát oly kövérre nőtt”, ma arra, hogy miért nem eszem húst, ne legyen többé kérdés már senki előtt! Ma arra, hogy kicsi Zoém, hogy illatos ropogósra sült, meg arra, hogy felém azóta senki úgy nem repült! Hogy kezemből csipegette ki mind a legfinomabb falatot, hogy a tócsában úszásleckéket is adott, majd a diófa árnyékában mellkasomra feküdve jóízűen pihegett, ma arra, hogy vannak emlékek, melyek bármennyi idő telik is el, kitörölhetetlenek.

Ma arra, hogy semmit sem birtokolsz, és mindent vissza kell adni, meg arra, hogy senkit sem birtokolsz, és bizony mindenkit vissza kell adni! Meg arra, hogy bodzabokor nyílik a kert sarkában, meg arra, hogy a baj soha nem jár egyedül, önmagában. Meg hogy olyan sűrűn hullnak mind a cseppek, ha az eső megered, s van, amit hiába is vakarod, veled együtt született! Hogy oly sűrűre szőtte benned magát, mint pókháló a fonalát, hogy jól ismered, s előre retteged már az éjszaka mosolyát. Ma arra, hogy nem viszünk magunkkal semmit sem, s mily könnyűek is vagyunk, mint szivárványok zápor után, közszemlére megfeszülten meztelen ragyogunk. Hogy senkit sem magunkkal, hiszen senki sem a miénk, s ha megfogom a húsomat, mégis mily élő is ez illúzió kép. Ma arra, hogy bizony minket se birtokol senki, s hogy egyszer minket is vissza fognak venni. Hogy nem kell az idők végezetéig itt lent legelni, és nem kell a megrágott életfalatjainkat újra meg újra visszakérődzve lenyelni, meg arra, hogy mily egyszerű is kimondani, hogy nincs mit tenni, ennyi volt csak, ennyi. Hogy senki sem tarthat, vagy formálhat ránk jogot, és ha valami véget ért, hát nincs más dolgunk, mint elfogadni, elfogyott. Ma arra, hogy több mint 40 év munkája, a téglák, az ablakok, az ajtók s a falak, ma arra, hogy a tető alatt végül mindig csak az űr marad. Hogy a bodzaszörpöt azért még megisszuk utoljára, és hogy a ház előtt sok-sok meggyfa nő, és hogy a csend lassan odabent a bőr alatt, elviselhetetlenül hatalmasra nő! Hogy kíméletlen rád ront minden éjszaka alatt, hogy légy bármily erős napközben is, éjjel úgyis te leszel a legfinomabb falat! Ma arra, hogy víg galambok turbékolnak a fenyő ágai között, meg hogy néha elfogy a lég az ég s a föld között. Ma arra, hogy végül is milyen jó, hogy nem kell itt lent maradni, meg hogy egyszer úgyis minden véget ér, ma arra, hogy senki sem fog itt maradni, mert egyszer mindenki véget ér.

Ma arra, hogy tavasz, meg arra, hogy az ablakomat s az ajtómat tágra nyitom, meg arra, hogy a beömlő madárcsiripeket most mind magamba fogadom. Hogy megszámlálom mind az éles kis füttyöket, és őket egy nagy csokorba szedem, hogy nehezebb napokon még jól jöhet e víg dallam, azt hiszem! Ma arra, hogy mind mi már nem szolgál és nem segíti fejlődésemet most elengedem, ma arra, hogy megnyitom újra a szívem. Hogy mától újra lélegzem, hogy újra kapok levegőt, hogy táncra perdülök egy napsugár előtt. Ma arra, hogy fejet hajtok előtte, és érte hálát adok, ma arra, hogy tavasz, hogy megújulás, hogy élni akarok! Hogy nem szeretnék bánkódni tovább a múlt súlyos terhei miatt, hogy oly sokat cipekedtem már így is miattuk az elmúlt évek alatt. Ma arra, hogy „a létezésben együtt van a mozgás és a nyugalom egysége”, ma arra, hogy „az új csak a régi teljes eltűnésében jöhet létre”. Hogy két király nem ülhet egyetlen trónszékre, hogy akit el kell engedned, azt engedd el békébe! Hogy szeretet kísérje minden tetted és szavad, ma arra, hogy csak a szerelmes lélek lehet szabad. Ma arra, hogy tavasz, meg arra, hogy az ablakomat tágra nyitom, ma arra, hogy ami fáj, többé nem hagyom! Hogy megbocsájtok magamnak is, s hogy köszönöm szépen, több pofont már nem kérek, ma arra, hogy megjártam már a Canossáját minden tettem terhének! Ma arra, hogy tavasz, meg arra, hogy megújulás, meg arra, hogy egyszerre nincs két irányba futás. S ha tudod mire vágyik a Lelked, abba álljál bele teljes lényeddel, és fogadd el, hogy mindig lesznek, akik nem tudnak mihez kezdeni a Fényeddel. Ma arra, hogy csak az a madár emlékszik a repülés ízére, kinek lángoló szerelem és a végtelen szárnyalás volt az óvodai jelképe. Hogy leeresztett vitorlákkal sosem juthatsz messzire, ma arra, hogy napsugarakkal töltöm a szívemet tele. Hogy elengedem, kinek fejlődését már tovább nem segíthetem, ma arra, hogy megnyitom újra Neki a szívem. Ma arra, hogy madárcsirip, hogy e kis füttyöket most mind egy nagy csokorba szedem, meg arra, hogy megengedem, hogy a Szerelem szerelembe essen ma velem.

Ma arra, hogy kollégium, hogy először 15 évesen be oda, hogy a legfelső emeleten miénk volt a 402-es szoba. Hogy úgy meg voltam szeppenve, mint az őszi Naspolya, hiába volt oly kedves a Dóri, az Edina és a Bea! Hogy talán fel sem fogtam igazán akkor még, hogy mi történik velem, hogy az első bugyuta kérdésem az volt: „Melyik az én ágyam?” – azt hiszem! Hogy ennek ellenére sem vertek agyon, sőt a szárnyaik alá vettek, ezt örökre köszönöm, és hogy az új családom lettek. Hogy szüleim még az első hétvégén bevittek, majd ők aztán gyorsan haza, hogy onnantól már minden vasárnap délután egyedül be, hogy üres volt és néma a 402-es szoba. Hogy sokszor ültem fenn a sötétben vasárnap este ott, hogy volt, hogy sírtam, és féltem én, mint földre pottyant kismadár, kit a fészek kitaszított. Ma arra, hogy kollégium, meg hogy számtalan emlék s jóbarát, meg hogy akkor még csak hetente egyszer szerdánként hívott a család. Akkor még nem volt se internet, se mobiltelefon, akkor még együtt, személyesen, lent az aulában, akkor még nem JBL szólt, hanem kazettás magnó a szobákban. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy 5 éven át minden vasárnap délután oda be, hogy míg otthon együtt boldog ül a család, addig a buszon a könnyeket belülre nyelem le. Meg arra: „Hogy aztán semmi jót ne halljak rólad!” – s hogy ezen Apucival mindketten jót mosolyog, s hogy minden vasárnap messzire el, míg már végül magad sem tudom, hogy hol is, hogy melyik az otthonod. Hogy Hugi minden péntek délután a buszmegállóban várt, hogy hála neki a szívem mindig hazatalált. Hogy a hétköznapok hősei mind kik a kollégiumban éltek, kik idejekorán felnőttek, s már a sötétben sem félnek. Akik tudják, mi a szilencium, hogy lámpaoltás, meg takarodó, meg ha baj van, akkor csak egymásban van kapaszkodó. Hogy egyedül vagyunk mind, mégis megbirkózunk mindennel együtt közösen, hogy olyan nincs, hogy valamin egy jó nevetés ne segítsen. Hogy Edinánál nagyobb rosszcsontot keveset hordott hátán a Föld, s ha csibészségről volt szó, abban ő mindig benne volt, sőt előre tőrt! „Fodrásznál volt Tanárnő? Látom zárva volt!” – hangzott tőle kedvesen, még épp lámpaoltás előtt. Bizton tudom, ha van bennem huncut bátorság, akkor Edinától örököltem őt! Hogy Teodóri volt anyánk helyett anyukánk, óvott minket védelmezőn, s kiállt értünk bármi volt is, minden harcmezőn. Hogy nálánál szebb lányt nemigen ismertem, s hogy Tőle kapta a nevét a második gyermekem. Hogy Bea volt az első, akiben bíztam vakon. Hogy egy kis képet, s egy ollót nyomtam a kezébe, hogy akkor most tessék, hagyom, hogy levágd hosszú derékig érő fürtjeim, nem volt bennem félelem, nem voltak kételyeim. És azóta is, lassan 25 éve már, sodorjon bárhova is az élet, te vágod még mindig a hajamat, és a világból is kimennék érted! Ma arra, hogy 3 évig együtt, s utána Ti elballagtatok. De előtte még Hanák Kolos teljesítmény túra kétszer, amelybe mindenki egy kicsit belehalhatott, hogy minden hülyeségben benne voltunk mi együtt, meg minden kedden este lent Olej Janinál a Vészhelyzetet néztük. Hogy voltak szent és sérthetetlen rítusaink, s hogy egy literes jégkrémet evőkanállal simán megettünk, no hát abban sem volt semmi exkluzív. Ma arra, hogy az első 3 évet veletek töltöttem, s hogy utána, a másik két évben már a Vaci, Kátya és Zita, de ők már egy másik történet, egy másik arragondoltam sztorija. Mert ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy 5 éven át minden vasárnap este be oda, hogy úgy meg voltam szeppenve, mint az őszi Naspolya! Meg arra, hogy hálásan köszönöm Nektek, hogy nem vertetek agyon, sőt szárnyaitok alá vettetek, meg arra, hogy általatok is lettem azzá, aki ma vagyok, aki most lehetek. Hogy fogtuk egymás kezét jóban s rosszban, se e szálak soha el nem szakadók, hogy az évek távolra sodorhatják a lelkeket, de ezen emlékek el nem kophatók. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy minden vasárnap este be oda, meg arra, hogy akinek a lába alól eltűnik a talaj, annak végül a repülés lesz az otthona. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy az a híres 402-es szoba, ma arra, hogy köszönök Nektek mindent, és hogy még a mai napig itt éltek bennem Dóri, Edina és Bea.

Ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, meg arra, hogy mint kalitkában verdeső madár szárnyal a Szíved, mint ki hamarabb ismeri a repülés örömét, mintsem valaha próbálta volna ezt! Ma arra, hogy oly erős odabent a Lélek, hogy oly erős az a Szív, hogy a karod oly erősen tart, hogy elfeledek minden háborút és kínt. Meg arra, hogy szavak nélkül olvad fel a határ, ma arra, hogy a Szívedben mindig valaki vár. Hogy kérés nélkül nyílik meg az ajtó, hogy kopogás nélkül is beengedtetek, s ha üres kézzel jöttem is, úgy vársz mégis, mint legkedvesebb vendégedet. Ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, hogy nem számolom már a perceket, hogy elfelejtek minden múló pillanatot, mindig mikor karjaidban lehetek. Ma arra, hogy összeértek a mellkasaink, a csípőnk, a combunk, s nyakaink, meg arra, hogy arcaink egymásra tapadt sóhaja, úgy szállott fel hangtalan, mint zord tél után az édes tavasz kacaja. Hogy gyönge madárka tested erős jellemet takar, s ha mosolyt csalhat a Szívekbe, annál többet sosem akar. Hogy Ő a béke és a jóság szigete, ma arra, hogy ottmaradtam a karjaimban Vele. Hogy nekifeszültek a percek az időnek, meg arra, hogy mennyi ereje van egy Nőnek! Hogy igenis a pillanat van, hogy Csönddé nemesedik, mindig mikor két Lélek egymásban megfürödhetik. Ha meztelenre vedlett Lényeink csodálhatják egymás tükrében a Végtelent, ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, s a Lelkem mélyen megpihent. Ma arra, hogy a bizonyosságra soha nincsenek szavak, meg arra, ha egyedül is vagy, akkor sem vagy magad. Hogy a szívedben hordozod Mindazokat, kiket rövidebb vagy hosszabb ideig vendégül láttál ott, ma arra, hogy bármerre visz is az utad, őket mindig magadban hordozod. Hogy sohasem lehetsz magányos, hiszen szeretteid, szerelmeid sora odabent határtalan, ma arra, hogy otthonra találtam, mikor otthagytam a karjaidban magam.

Ma arra, hogy elvonulás, hogy egyenesen a Csendbe bele, hogy a zajokat mind kint hagyom, hogy a gondolatokat mind tova engedem, meg arra, hogy ne maradjon nyoma, se emléke bennem egyiknek sem. Ma arra, hogy elvonulás, hogy utazás a Csöndbe bele, hogy figyelmemet a lélegzetemre. Hogy megvalósítom a jótékony ignorancia állapot, hogy kizárok minden külső és belső zavaró tényezőt, hogy kizárok magamból mindent, mi eltávolítana Tőle, mindazt, ami megakadályozná, hogy eggyé váljak Vele, mi eltiporná bennem az áldott Csendmezőt. Ma arra, hogy hosszú és csöndes meditáció, meg arra, hogy egybeolvadás, hogy Itt és Most a Szív Űrjében feloldódás, ma arra, hogy levetem magamról mind az összes hamis rétegeket, az összes hamis álarcokat, feladatokat és szerepeket! Ma arra, hogy addig hámozom le magamról mindazt, mi múlandó, mi csak a szerepem, míg nem marad belőlem semmi más, csak az a kis Szikra, mi Határtalan és Végtelen. Ma arra, hogy meditáció, hogy figyelmemet a lélegzetemre, amiképp meg-megáll a perc töredékére, amiképp lassan beszökik tüdőmbe a levegő, majd újra hazatér oda, hol nincs se tér, se idő. Ma arra, hogy a Szív Csöndjének Óceánjában oldódni fel, meg arra, hogy Itt és Most a Csönd szavára csak a Csönd felel. Ma arra, hogy meditáció, hogy minden burkomat elengedem, míg végül nem marad belőlem semmi sem, se nekem. Hogy végtelen, kötetlen és hallgatag Tanú állapot, míg az Isteni Halhatatlan Önvalóval eggyé olvadok. Meg hogy a végesnek a Végtelen szinte alig felfogható, míg le nem hullik a lepel, mindez szavakkal el nem mondható. Ma arra, hogy nem marad semmi más, csak a kitágult és tudatos, boldog Jelenlét, az Örök Pillanat, hogy nem birtoklok semmit sem, hogy semmim sincsen, még sincs nálam gazdagabb! Ma arra, hogy elvonulás, meg arra, hogy egyenesen a Csendbe bele, hogy nem veszíthet semmit sem az, ki már eggyé vált Vele. Mint egymással szembe fordított Tükrök, kik csodálják egymás tükrében a Végtelen Időt s Teret, ma arra, hogy a Csöndben nem kell kérdezned, mert már tiéd a Felelet!

Ma arra gondoltam, hogy diófa, amit Apukám még kislány koromban a kert sarkába ki, meg arra, hogy magasabb volt ő, mint bármely hatalom, hogy gyorsabban másztunk föl rá Bátyóval, mint bármely légy a falon. Hogy erős ágai az ég hasáig értek, és ha egészen a tetejére másztál föl, hallottad, hogy a felhők mit mesélnek, hogy miket csicseregnek a kíváncsi madarak az ágakon, és ha kitártam a karjaim, arra szálltam, amerre csak akarom. Ma arra gondoltam, hogy diófa, amit Apukám a kert sarkába ki, melynek gyümölcseit egy kézzel bontotta ki, csak tenyerébe fogta, és könnyeden összeroppantotta, és már fordult is ki belőle a barna dió, és röpült hamar a pocakomba. Ma arra, hogy egyszer oly magasra másztam, gyermeki lelkemmel oly erősen az égbe vágytam, hogy elfeledtem lenézni, csak másztam mind egyre feljebb és feljebb, míg már nem volt több ág, amibe kapaszkodjak, amihez érjek. Talpam alatt a törékeny ágak sóhajtozva lesték, hogy meddig kell még tartsák e kíváncsi gyermek testét? Hogy hova tovább, mikor ennél feljebb már lépni nem lehet, pedig igazán csak itt kezdődött el az ég, itt úsztak fönt mind a göndör fellegek. És itt lejtette, ezen a végtelen parkettű égen féktelen táncát a szél, s ha kicsit jobban hegyeztem a füleim, még meg is értettem, hogy mit mesél! Ma arra, hogy minden nap fölmásztam a fára, hogy barátra leltem minden levélbe, gallyba s ágba. Ma arra, hogy egy napon apukám három szöget ütött a törzsébe, meg arra, hogy elsírtam magam, hogy erre miért volt szüksége? És hogy nem gondolja-e, hogy fájhat ez a fának, mire ő, persze hogy fáj, de szeretné, hogy megtanuljam, hogy a látszatnál mindig tovább lássak! Hogy lássam, amiként az élet élni akar, és az évgyűrűk majd szépen lassan körbe nővik a szögeket. Hogy nem fog meghalni, sőt, fel fog nőni, és magasabb és erősebb lesz, mint bármely gyerek! Ma arra, hogy diófa, hogy oly sokszor másztam föl rá, vagy épp szorosan átölelve csúsztam le róla, meg arra, hogy csupa seb lett végül mindig a testem, jelezvén, hogy a délutánt vagy rajta, vagy épp alatta töltöttem. Ma arra, hogy igaza lett Apucinak, meg arra, hogy igazán, de tényleg felnőtt s az égig ért! Meg arra, hogy ismerte az összes kóbor madár s csacska felleg énekét. Meg arra, hogy a környéken testével mindenkit megetetett, s a legnagyobb hőségben is alatta találtunk hűs leheletet. Ma arra, hogy diófa, amit Apukám még a kert sarkába ki, mikor még kislány voltam, melynek gyümölcseit Ő egy kézzel bontotta ki, meg arra, hogy üresen áll már a kert, hogy a fának hűlt helye sincsen, hogy hatalmas lombkoronájának árnya alatt most mások hűsölnek éppen, és gyümölcseit Apuci még mindig egy kézzel töri fel szépen, és hogy most együtt hallgatják, amiként a csacska fellegek táncot lejtenek mellettük a végtelen parkettű égen.

Ma arra gondoltam, hogy érintés, meg arra, hogy ajkad ajkaimhoz ér, meg arra, hogy ujjaid hegyén felperzselt bőröm boldog sóhajtva ég. Ma arra gondoltam, hogy mélyen belém költöztél, hogy minden viharok kellős közepén, hogy hozzád fut haza szívem, mielőtt teljesen elveszem én! Ma arra, hogy mindig tárt karokkal, hogy átölelsz a világ legvégén, hogy tartasz erősen, hogy váram, hogy otthonom vagy, hogy bátrabb és igazabb vagy minden hazug kételyeknél! Ma arra, hogy érintés, meg arra, hogy eggyé olvadás, hogy nincs egy sejtem se, mi ne lenne összeforrva Veled, hogy meztelen lelkemnek meleg lélegzeted ad újra meg újra tiszta életet, hogy bármennyit is vétkezzek, Te mindig fogod a kezemet, hogy legyek bármilyen bűnös is, Te nem veszted el bennem a hitedet. Hogy bennem lüktetsz erősen, s én körbe fonlak lágyan, s ha elfogyott belőlem az erő, s megbotlik néha a lábam, megfáradt lelkemnek erős tested ad majd ágyat, s mellkasodra hajtott fejem alatt hallom lázas, mélyről dobbanó erős szívedet, mely eltévedt utamon irányt mutat, az Ariadné-fonal morze-jeleket. Ma arra gondoltam, hogy érintés, meg arra, mikor az ajkad ajkaimhoz ér, meg hogy jöhet bármekkora vihar, szét cibálhat bármekkora szél, Te akkor is mindig bátran tartasz a zivatar kellős közepén, hogy réveteg ujjaid alatt felperzselt bőröm boldog sóhajtva, meg arra, hogy ha mellettem vagy, nem érhet el semmi soha, meg arra, hogy erősen, meg arra, hogy lágyan, meg arra, hogy ajkad akkor is ajkaimhoz, ha néha meg is botlik a lábam.

Ma arra gondoltam, hogy verset írok, meg arra, hogy azt már úgy is olyan rég, és hogy rögvest papírt és tollat ragadok, és megírom mindazt, mit nékem látni és érezni adatott. Hogy újra tudatosítsam, hogy végre szavakba öntsem, hogy ide nem csak létezni, hanem élni is jöttem! És szeretni, és játszani, és olykor kacagni is nagyot, s ha néha orra is esem, hát abból is rímet faragok! Meg arra, hogy élni csak úgy érdemes, ha szeret odabent élni a Lélek, és ha mellé még szálldos és repes! És hogy a csók elcsókolva sokkal édesebb, s míg jöttödre várok, keresek magamban tiszta helyeket, és igaz és mély csöndeket, melyeket csak te meg én, s ha vers születik belőle, az is csak egy szavakon túli költemény. Ma arra gondoltam, hogy verset írok, olyan szépen dalolót, meg bájos rímelőt, hogy megírok hamar mindent és átadok, még mielőtt! Meg arra, hogy rögvest papírt és tollat ragadok, hogy átmosva magamat mind a szavakkal s az összes csöndekkel leírjam mindazt, mit eddig élni adatott. Hogy ne felejtsek el hálás lenni semmiért, hogy semmi sem történik ok nélkül, hogy mindig van miért! Hogy a csók elcsókolva igenis mindig édesebb, s míg Rád várok, attól én is szép leszek! S hogyha néha orra esek is, abból is rímet faragok, s ha néha sírok is, hát akkor is kacagok! És megírok bizony mindent, mit éreznem és élnem adatott. Ma arra gondoltam, hogy verset írok, és hogy rögvest papírt és tollat ragadok, és hogy Nektek mindent mit kaptam, most mindent átadok.