Tavasz

Ma arra, hogy tavasz, meg arra, hogy az ablakomat s az ajtómat tágra nyitom, meg arra, hogy a beömlő madárcsiripeket most mind magamba fogadom. Hogy megszámlálom mind az éles kis füttyöket, és őket egy nagy csokorba szedem, hogy nehezebb napokon még jól jöhet e víg dallam, azt hiszem! Ma arra, hogy mind mi már nem szolgál és nem segíti fejlődésemet most elengedem, ma arra, hogy megnyitom újra a szívem. Hogy mától újra lélegzem, hogy újra kapok levegőt, hogy táncra perdülök egy napsugár előtt. Ma arra, hogy fejet hajtok előtte, és érte hálát adok, ma arra, hogy tavasz, hogy megújulás, hogy élni akarok! Hogy nem szeretnék bánkódni tovább a múlt súlyos terhei miatt, hogy oly sokat cipekedtem már így is miattuk az elmúlt évek alatt. Ma arra, hogy „a létezésben együtt van a mozgás és a nyugalom egysége”, ma arra, hogy „az új csak a régi teljes eltűnésében jöhet létre”. Hogy két király nem ülhet egyetlen trónszékre, hogy akit el kell engedned, azt engedd el békébe! Hogy szeretet kísérje minden tetted és szavad, ma arra, hogy csak a szerelmes lélek lehet szabad. Ma arra, hogy tavasz, meg arra, hogy az ablakomat tágra nyitom, ma arra, hogy ami fáj, többé nem hagyom! Hogy megbocsájtok magamnak is, s hogy köszönöm szépen, több pofont már nem kérek, ma arra, hogy megjártam már a Canossáját minden tettem terhének! Ma arra, hogy tavasz, meg arra, hogy megújulás, meg arra, hogy egyszerre nincs két irányba futás. S ha tudod mire vágyik a Lelked, abba álljál bele teljes lényeddel, és fogadd el, hogy mindig lesznek, akik nem tudnak mihez kezdeni a Fényeddel. Ma arra, hogy csak az a madár emlékszik a repülés ízére, kinek lángoló szerelem és a végtelen szárnyalás volt az óvodai jelképe. Hogy leeresztett vitorlákkal sosem juthatsz messzire, ma arra, hogy napsugarakkal töltöm a szívemet tele. Hogy elengedem, kinek fejlődését már tovább nem segíthetem, ma arra, hogy megnyitom újra Neki a szívem. Ma arra, hogy madárcsirip, hogy e kis füttyöket most mind egy nagy csokorba szedem, meg arra, hogy megengedem, hogy a Szerelem szerelembe essen ma velem.

Kollégium

Ma arra, hogy kollégium, hogy először 15 évesen be oda, hogy a legfelső emeleten miénk volt a 402-es szoba. Hogy úgy meg voltam szeppenve, mint az őszi Naspolya, hiába volt oly kedves a Dóri, az Edina és a Bea! Hogy talán fel sem fogtam igazán akkor még, hogy mi történik velem, hogy az első bugyuta kérdésem az volt: „Melyik az én ágyam?” – azt hiszem! Hogy ennek ellenére sem vertek agyon, sőt a szárnyaik alá vettek, ezt örökre köszönöm, és hogy az új családom lettek. Hogy szüleim még az első hétvégén bevittek, majd ők aztán gyorsan haza, hogy onnantól már minden vasárnap délután egyedül be, hogy üres volt és néma a 402-es szoba. Hogy sokszor ültem fenn a sötétben vasárnap este ott, hogy volt, hogy sírtam, és féltem én, mint földre pottyant kismadár, kit a fészek kitaszított. Ma arra, hogy kollégium, meg hogy számtalan emlék s jóbarát, meg hogy akkor még csak hetente egyszer szerdánként hívott a család. Akkor még nem volt se internet, se mobiltelefon, akkor még együtt, személyesen, lent az aulában, akkor még nem JBL szólt, hanem kazettás magnó a szobákban. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy 5 éven át minden vasárnap délután oda be, hogy míg otthon együtt boldog ül a család, addig a buszon a könnyeket belülre nyelem le. Meg arra: „Hogy aztán semmi jót ne halljak rólad!” – s hogy ezen Apucival mindketten jót mosolyog, s hogy minden vasárnap messzire el, míg már végül magad sem tudom, hogy hol is, hogy melyik az otthonod. Hogy Hugi minden péntek délután a buszmegállóban várt, hogy hála neki a szívem mindig hazatalált. Hogy a hétköznapok hősei mind kik a kollégiumban éltek, kik idejekorán felnőttek, s már a sötétben sem félnek. Akik tudják, mi a szilencium, hogy lámpaoltás, meg takarodó, meg ha baj van, akkor csak egymásban van kapaszkodó. Hogy egyedül vagyunk mind, mégis megbirkózunk mindennel együtt közösen, hogy olyan nincs, hogy valamin egy jó nevetés ne segítsen. Hogy Edinánál nagyobb rosszcsontot keveset hordott hátán a Föld, s ha csibészségről volt szó, abban ő mindig benne volt, sőt előre tőrt! „Fodrásznál volt Tanárnő? Látom zárva volt!” – hangzott tőle kedvesen, még épp lámpaoltás előtt. Bizton tudom, ha van bennem huncut bátorság, akkor Edinától örököltem őt! Hogy Teodóri volt anyánk helyett anyukánk, óvott minket védelmezőn, s kiállt értünk bármi volt is, minden harcmezőn. Hogy nálánál szebb lányt nemigen ismertem, s hogy Tőle kapta a nevét a második gyermekem. Hogy Bea volt az első, akiben bíztam vakon. Hogy egy kis képet, s egy ollót nyomtam a kezébe, hogy akkor most tessék, hagyom, hogy levágd hosszú derékig érő fürtjeim, nem volt bennem félelem, nem voltak kételyeim. És azóta is, lassan 25 éve már, sodorjon bárhova is az élet, te vágod még mindig a hajamat, és a világból is kimennék érted! Ma arra, hogy 3 évig együtt, s utána Ti elballagtatok. De előtte még Hanák Kolos teljesítmény túra kétszer, amelybe mindenki egy kicsit belehalhatott, hogy minden hülyeségben benne voltunk mi együtt, meg minden kedden este lent Olej Janinál a Vészhelyzetet néztük. Hogy voltak szent és sérthetetlen rítusaink, s hogy egy literes jégkrémet evőkanállal simán megettünk, no hát abban sem volt semmi exkluzív. Ma arra, hogy az első 3 évet veletek töltöttem, s hogy utána, a másik két évben már a Vaci, Kátya és Zita, de ők már egy másik történet, egy másik arragondoltam sztorija. Mert ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy 5 éven át minden vasárnap este be oda, hogy úgy meg voltam szeppenve, mint az őszi Naspolya! Meg arra, hogy hálásan köszönöm Nektek, hogy nem vertetek agyon, sőt szárnyaitok alá vettetek, meg arra, hogy általatok is lettem azzá, aki ma vagyok, aki most lehetek. Hogy fogtuk egymás kezét jóban s rosszban, se e szálak soha el nem szakadók, hogy az évek távolra sodorhatják a lelkeket, de ezen emlékek el nem kophatók. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy minden vasárnap este be oda, meg arra, hogy akinek a lába alól eltűnik a talaj, annak végül a repülés lesz az otthona. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy az a híres 402-es szoba, ma arra, hogy köszönök Nektek mindent, és hogy még a mai napig itt éltek bennem Dóri, Edina és Bea.

Otthagytam magam a karjaidban

Ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, meg arra, hogy mint kalitkában verdeső madár szárnyal a Szíved, mint ki hamarabb ismeri a repülés örömét, mintsem valaha próbálta volna ezt! Ma arra, hogy oly erős odabent a Lélek, hogy oly erős az a Szív, hogy a karod oly erősen tart, hogy elfeledek minden háborút és kínt. Meg arra, hogy szavak nélkül olvad fel a határ, ma arra, hogy a Szívedben mindig valaki vár. Hogy kérés nélkül nyílik meg az ajtó, hogy kopogás nélkül is beengedtetek, s ha üres kézzel jöttem is, úgy vársz mégis, mint legkedvesebb vendégedet. Ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, hogy nem számolom már a perceket, hogy elfelejtek minden múló pillanatot, mindig mikor karjaidban lehetek. Ma arra, hogy összeértek a mellkasaink, a csípőnk, a combunk, s nyakaink, meg arra, hogy arcaink egymásra tapadt sóhaja, úgy szállott fel hangtalan, mint zord tél után az édes tavasz kacaja. Hogy gyönge madárka tested erős jellemet takar, s ha mosolyt csalhat a Szívekbe, annál többet sosem akar. Hogy Ő a béke és a jóság szigete, ma arra, hogy ottmaradtam a karjaimban Vele. Hogy nekifeszültek a percek az időnek, meg arra, hogy mennyi ereje van egy Nőnek! Hogy igenis a pillanat van, hogy Csönddé nemesedik, mindig mikor két Lélek egymásban megfürödhetik. Ha meztelenre vedlett Lényeink csodálhatják egymás tükrében a Végtelent, ma arra, hogy otthagytam magam a karjaidban, s a Lelkem mélyen megpihent. Ma arra, hogy a bizonyosságra soha nincsenek szavak, meg arra, ha egyedül is vagy, akkor sem vagy magad. Hogy a szívedben hordozod Mindazokat, kiket rövidebb vagy hosszabb ideig vendégül láttál ott, ma arra, hogy bármerre visz is az utad, őket mindig magadban hordozod. Hogy sohasem lehetsz magányos, hiszen szeretteid, szerelmeid sora odabent határtalan, ma arra, hogy otthonra találtam, mikor otthagytam a karjaidban magam.

Elvonulás

Ma arra, hogy elvonulás, hogy egyenesen a Csendbe bele, hogy a zajokat mind kint hagyom, hogy a gondolatokat mind tova engedem, meg arra, hogy ne maradjon nyoma, se emléke bennem egyiknek sem. Ma arra, hogy elvonulás, hogy utazás a Csöndbe bele, hogy figyelmemet a lélegzetemre. Hogy megvalósítom a jótékony ignorancia állapot, hogy kizárok minden külső és belső zavaró tényezőt, hogy kizárok magamból mindent, mi eltávolítana Tőle, mindazt, ami megakadályozná, hogy eggyé váljak Vele, mi eltiporná bennem az áldott Csendmezőt. Ma arra, hogy hosszú és csöndes meditáció, meg arra, hogy egybeolvadás, hogy Itt és Most a Szív Űrjében feloldódás, ma arra, hogy levetem magamról mind az összes hamis rétegeket, az összes hamis álarcokat, feladatokat és szerepeket! Ma arra, hogy addig hámozom le magamról mindazt, mi múlandó, mi csak a szerepem, míg nem marad belőlem semmi más, csak az a kis Szikra, mi Határtalan és Végtelen. Ma arra, hogy meditáció, hogy figyelmemet a lélegzetemre, amiképp meg-megáll a perc töredékére, amiképp lassan beszökik tüdőmbe a levegő, majd újra hazatér oda, hol nincs se tér, se idő. Ma arra, hogy a Szív Csöndjének Óceánjában oldódni fel, meg arra, hogy Itt és Most a Csönd szavára csak a Csönd felel. Ma arra, hogy meditáció, hogy minden burkomat elengedem, míg végül nem marad belőlem semmi sem, se nekem. Hogy végtelen, kötetlen és hallgatag Tanú állapot, míg az Isteni Halhatatlan Önvalóval eggyé olvadok. Meg hogy a végesnek a Végtelen szinte alig felfogható, míg le nem hullik a lepel, mindez szavakkal el nem mondható. Ma arra, hogy nem marad semmi más, csak a kitágult és tudatos, boldog Jelenlét, az Örök Pillanat, hogy nem birtoklok semmit sem, hogy semmim sincsen, még sincs nálam gazdagabb! Ma arra, hogy elvonulás, meg arra, hogy egyenesen a Csendbe bele, hogy nem veszíthet semmit sem az, ki már eggyé vált Vele. Mint egymással szembe fordított Tükrök, kik csodálják egymás tükrében a Végtelen Időt s Teret, ma arra, hogy a Csöndben nem kell kérdezned, mert már tiéd a Felelet!

Diófa

Ma arra gondoltam, hogy diófa, amit Apukám még kislány koromban a kert sarkába ki, meg arra, hogy magasabb volt ő, mint bármely hatalom, hogy gyorsabban másztunk föl rá Bátyóval, mint bármely légy a falon. Hogy erős ágai az ég hasáig értek, és ha egészen a tetejére másztál föl, hallottad, hogy a felhők mit mesélnek, hogy miket csicseregnek a kíváncsi madarak az ágakon, és ha kitártam a karjaim, arra szálltam, amerre csak akarom. Ma arra gondoltam, hogy diófa, amit Apukám a kert sarkába ki, melynek gyümölcseit egy kézzel bontotta ki, csak tenyerébe fogta, és könnyeden összeroppantotta, és már fordult is ki belőle a barna dió, és röpült hamar a pocakomba. Ma arra, hogy egyszer oly magasra másztam, gyermeki lelkemmel oly erősen az égbe vágytam, hogy elfeledtem lenézni, csak másztam mind egyre feljebb és feljebb, míg már nem volt több ág, amibe kapaszkodjak, amihez érjek. Talpam alatt a törékeny ágak sóhajtozva lesték, hogy meddig kell még tartsák e kíváncsi gyermek testét? Hogy hova tovább, mikor ennél feljebb már lépni nem lehet, pedig igazán csak itt kezdődött el az ég, itt úsztak fönt mind a göndör fellegek. És itt lejtette, ezen a végtelen parkettű égen féktelen táncát a szél, s ha kicsit jobban hegyeztem a füleim, még meg is értettem, hogy mit mesél! Ma arra, hogy minden nap fölmásztam a fára, hogy barátra leltem minden levélbe, gallyba s ágba. Ma arra, hogy egy napon apukám három szöget ütött a törzsébe, meg arra, hogy elsírtam magam, hogy erre miért volt szüksége? És hogy nem gondolja-e, hogy fájhat ez a fának, mire ő, persze hogy fáj, de szeretné, hogy megtanuljam, hogy a látszatnál mindig tovább lássak! Hogy lássam, amiként az élet élni akar, és az évgyűrűk majd szépen lassan körbe nővik a szögeket. Hogy nem fog meghalni, sőt, fel fog nőni, és magasabb és erősebb lesz, mint bármely gyerek! Ma arra, hogy diófa, hogy oly sokszor másztam föl rá, vagy épp szorosan átölelve csúsztam le róla, meg arra, hogy csupa seb lett végül mindig a testem, jelezvén, hogy a délutánt vagy rajta, vagy épp alatta töltöttem. Ma arra, hogy igaza lett Apucinak, meg arra, hogy igazán, de tényleg felnőtt s az égig ért! Meg arra, hogy ismerte az összes kóbor madár s csacska felleg énekét. Meg arra, hogy a környéken testével mindenkit megetetett, s a legnagyobb hőségben is alatta találtunk hűs leheletet. Ma arra, hogy diófa, amit Apukám még a kert sarkába ki, mikor még kislány voltam, melynek gyümölcseit Ő egy kézzel bontotta ki, meg arra, hogy üresen áll már a kert, hogy a fának hűlt helye sincsen, hogy hatalmas lombkoronájának árnya alatt most mások hűsölnek éppen, és gyümölcseit Apuci még mindig egy kézzel töri fel szépen, és hogy most együtt hallgatják, amiként a csacska fellegek táncot lejtenek mellettük a végtelen parkettű égen.

Ajkad ajkaimhoz

Ma arra gondoltam, hogy érintés, meg arra, hogy ajkad ajkaimhoz ér, meg arra, hogy ujjaid hegyén felperzselt bőröm boldog sóhajtva ég. Ma arra gondoltam, hogy mélyen belém költöztél, hogy minden viharok kellős közepén, hogy hozzád fut haza szívem, mielőtt teljesen elveszem én! Ma arra, hogy mindig tárt karokkal, hogy átölelsz a világ legvégén, hogy tartasz erősen, hogy váram, hogy otthonom vagy, hogy bátrabb és igazabb vagy minden hazug kételyeknél! Ma arra, hogy érintés, meg arra, hogy eggyé olvadás, hogy nincs egy sejtem se, mi ne lenne összeforrva Veled, hogy meztelen lelkemnek meleg lélegzeted ad újra meg újra tiszta életet, hogy bármennyit is vétkezzek, Te mindig fogod a kezemet, hogy legyek bármilyen bűnös is, Te nem veszted el bennem a hitedet. Hogy bennem lüktetsz erősen, s én körbe fonlak lágyan, s ha elfogyott belőlem az erő, s megbotlik néha a lábam, megfáradt lelkemnek erős tested ad majd ágyat, s mellkasodra hajtott fejem alatt hallom lázas, mélyről dobbanó erős szívedet, mely eltévedt utamon irányt mutat, az Ariadné-fonal morze-jeleket. Ma arra gondoltam, hogy érintés, meg arra, mikor az ajkad ajkaimhoz ér, meg hogy jöhet bármekkora vihar, szét cibálhat bármekkora szél, Te akkor is mindig bátran tartasz a zivatar kellős közepén, hogy réveteg ujjaid alatt felperzselt bőröm boldog sóhajtva, meg arra, hogy ha mellettem vagy, nem érhet el semmi soha, meg arra, hogy erősen, meg arra, hogy lágyan, meg arra, hogy ajkad akkor is ajkaimhoz, ha néha meg is botlik a lábam.

Verset írok

Ma arra gondoltam, hogy verset írok, meg arra, hogy azt már úgy is olyan rég, és hogy rögvest papírt és tollat ragadok, és megírom mindazt, mit nékem látni és érezni adatott. Hogy újra tudatosítsam, hogy végre szavakba öntsem, hogy ide nem csak létezni, hanem élni is jöttem! És szeretni, és játszani, és olykor kacagni is nagyot, s ha néha orra is esem, hát abból is rímet faragok! Meg arra, hogy élni csak úgy érdemes, ha szeret odabent élni a Lélek, és ha mellé még szálldos és repes! És hogy a csók elcsókolva sokkal édesebb, s míg jöttödre várok, keresek magamban tiszta helyeket, és igaz és mély csöndeket, melyeket csak te meg én, s ha vers születik belőle, az is csak egy szavakon túli költemény. Ma arra gondoltam, hogy verset írok, olyan szépen dalolót, meg bájos rímelőt, hogy megírok hamar mindent és átadok, még mielőtt! Meg arra, hogy rögvest papírt és tollat ragadok, hogy átmosva magamat mind a szavakkal s az összes csöndekkel leírjam mindazt, mit eddig élni adatott. Hogy ne felejtsek el hálás lenni semmiért, hogy semmi sem történik ok nélkül, hogy mindig van miért! Hogy a csók elcsókolva igenis mindig édesebb, s míg Rád várok, attól én is szép leszek! S hogyha néha orra esek is, abból is rímet faragok, s ha néha sírok is, hát akkor is kacagok! És megírok bizony mindent, mit éreznem és élnem adatott. Ma arra gondoltam, hogy verset írok, és hogy rögvest papírt és tollat ragadok, és hogy Nektek mindent mit kaptam, most mindent átadok.

Utazás

Ma arra gondoltam, hogy utazás, hogy ingázás a munkahelyre be. Meg arra, hogy hajnalban korán kelés, meg hogy az első napsugarakkal fésülködés. Meg arra, hogy már bizony igen csípős a dér, meg hogy roppant didereg az arcom, mikor a hideg víz a csap alatt hozzáér. Ma arra gondoltam, hogy minden reggel hajnalba fel, mert a vonatnak indulni kell, hogy lassan már, mint térképen az útvonalakat, ismerem a közösen utazó arcokat. Hogy együtt éljük egymás életét, s mint mellékszereplők nézünk ki az ablakon szerteszét. Hogy együtt mutatjuk fel mind a jegyeket, s bérleteket, és együtt puffogunk, ha megáll a vonat s nincs rá felelet. S tudjuk ki meddig és hova, hogy ki Kelenföldre, Budafokra vagy Érd alsóra. Hogy az idős bácsi mindig friss kávéval várja a párját, meg meleg péksüteménnyel, hogy a gördeszkás srác mindig Pettenden száll fel, a felemás cipőjével. Hogy a rolleres fiúnak halastavuk van, melyre minden télen vág egy nagy léket, hogy a határban töretlenül aratnak a gépek. Hogy a földeken, melyek hátán a köd némán és nehezen csücsül, néha egy kíváncsi nyuszi előpenderül, vagy néhány őzike próbálja ugrásra a lábát, vagy csak egy-egy szarvas keresi bőgve a párját. Ma arra gondoltam, hogy ingázás. Hogy minden hajnalban korán kelni fel. Meg arra, hogy a vonat füttyszóra indul el, s a peronon vacog a cipőnk talpa már. Hogy a vonaton frissen főtt kávé illata száll. Hogy odakint még alszik a világ álmosabb fele, és hogy a másik a sűrűre festett ködbe robog bele. S nem kiséri útját, csak néhány vonatfütty, s a réten a kíváncsi vadak. Ma arra gondoltam, hogy utazás, és arra, hogy az élet, ha akarjuk, ha nem, akkor is előre halad. Hogy nincs megállás, mindig úton vagyunk és mindig haladunk. Ma arra gondoltam, hogy ismeretlenül is, mi mindannyian egymás életének alkotókövei vagyunk.

Apuci

Ma arra gondoltam, hogy Apuci, meg hogy elengedés, meg arra, hogy vagy millió virág a síron, és hogy temetés. Ma arra, hogy emlékezés! Hogy még kis koromban kint a lépcsőn ülve viharfigyelés, meg arra hogy villám és mennydörgés szeretés. Meg eső, ami mind a fejünkre és nyakunkba. És mi kint áztunk a cseppek alatt ülve vacogva, míg Anyuci morgott fejünk felett, hogy “Gyurika, hát megfázik ez a gyerek!” Ma arra, hogy az ágy előtt a birkabőrön együtt ettük az aprított tejet, vagy ha mama nem látta, hát a meggybefőtteket. S mind mikor kérdeztem, hogy Apuci miért kell mindig itt lent a földön ülve? Azt válaszoltad, innen már nem eshetünk lejjebb, gyere Vandikám ide mellém, ülj le! Ma arra gondoltam, hogy postakocsi, hogy hétvégente mellette ültem, s nagy komoly segítőkészen csomagkézbesítettem, s hogy a sas madár minden egyes alkalommal jó előre köszöntött, és elkísért egy jó nagy darabon! Hogy még az egyetemi felvételimen is azt mondtam, hogy szürke nagy madár, (mert így tanította az apukám), és hogy hangos kacagtak a válaszon! Meg arra, hogy legegyenesebb dolog a gerinc, és hogy ha feladat van, abba bizony beleállsz, és hiszti nincs! Meg arra, hogy kitartás és tisztelet, meg arra, hogy igenis létezhet együtt szigor és szeretet! Hogy mindig gondoljam végig kétszer is, hogy mit akarok mondani, aztán maradjak csendbe! Meg hogy semmi jót ne halljak rólad!…és vigyázz a gyerekekre! Ma arra gondoltam, hogy Apuci, meg arra hogy temetés, és hogy bárhogy is szeretnék szót fogadni, és jó gyermeked lenni, azért bitang nehezen megy ez az elengedés!

Időgarázdálkodok

Ma arra gondoltam, hogy szabin vagyok, és elég határozott tervem volt mára, konkrétan hogy láb lógatok. Hogy csinálom a semmit, teljesen telibe, és hogy nem fogok ma gondolni se munkára, se kötelezettségre, se semmire. Hogy kiülök a kertbe és csak olvasgatok, s közben egy jó nagy bögre teát majd jól elkortyolgatok. Ma arra gondoltam, hogy ma szabin, és hogy pihenés, és hogy édes semmittevés, hogy magamba elvonulás és végre feltöltődés. Meg arra, hogy megszámolom percenként hány nanométert nő a hajam, s ha elfáradtam jobb oldalamról majd balra fordítom magam. Meg arra, hogy jógázom is kicsit, mert bizonyos mennyiségű X felett, ha még nem is mozdultál meg, már akkor is mindened sajog s fáj s remeg. Szóval nyújtok majd kicsit, és Napüdvözülök, és meditálok is majd, mert akkora a méhkas a fejemben, hogy lassan megsüketülök. Szóval ma arra, hogy szabin vagyok, és édes pihenés, és Eisenhower matrix szerinti bölcs naptervezés. Aztán csak egy igen aprócska, de annál fontosabb részlet eszembe jutott, hogy ezen ragyogó napon végül kivel is?… hajaj végig magammal vagyok! Szóval csak egy perc, és mindjárt kint vagyok, csak előtte még az állatoknak enni adok, de aztán már tuti, hogy kicsücsülök, és pocaknapoztatok. De brutál büdi a kutyakajás konzerv, ez bent a kukában nem lehet, szóval mindjárt kiülök drága kert, csak előbb kiviszem a szemetet! Aztán még hamar elmosogatok, mert hogy lehet így nyugodtan kikapcsolni, mikor ott sorakoznak egymás hegyén-hátán a lábosok? Aztán már kapar is a macska az alomba, micsoda öröm, az is kitakarítható! Persze ha már itt vagyok, akkor felporszívózom és fel is mosom a lakást, de aztán már rohanok is ki, és jöhet az áldott olvasás! Képzeletben már megszámolom mind a madárcsirippeket, már csak néhány perc, és élőben is lehet! Aztán eszembe jut, hogy ma még fel kell hívni az orvost, és időpont és labor és vizsgálatok, meg délutánra már program van, de azért közben még bedobok egy mosást, az gyorsan van…lesznek itt bajok! Illetve dehogyis!! Hiszen ma szabin vagyok! Kutya kötelességem, hogy láblógatok! Szóval ma arra gondoltam, hogy időgazdálkodás, és hogy szabi, meg jó nagy pihenés, és arra, hogy regeneráció és feltöltődés, és hogy kint ülök a kertben, és édes semmit teszek, de most rohanok, mert még be kell fizetnem a számlákat, és le kell nyírnom a füvet! Ma arra gondoltam, hogy egy nagy bögre forró tea mellett majd egész nap csak olvasni fogok, de azt hiszem, nagyon nem megy nekem ez a pihenés dolog, és hogy valójában csak időgarázdálkodok!

Lemezeltávolítás

Ma arra gondoltam, hogy lemezeltávolítás, meg arra hogy kézműtét, hogy én még egyszer a kórházba be sose, meg hogy a zöld szín az nyugtat, és hogy kanül a kézbe, egyenesen az érbe bele, meg arra, hogy nyugodjak már szépen le, végül is, miért is ne!? Ma arra, hogy lemezeltávolítás, mert hogy erre még másnak is szüksége van, hogy vissza kell adni, és amúgy is, jobban fogom érezni nélküle magam! Meg arra, hogy altatás, hogy tripla dózist kap a kedveske, hogy fel ne ébredjen véletlenül közben se! Ma arra gondoltam, hogy kötözés csere, hogy az orvos még oda se, mert hogy a betegek csak egy negyedére van ideje, ma arra gondoltam, hogy csak az asszisztens gyorsan tépi le, hogy felszakad a varrat, hogy ömlik belőle a vér az asztalra le, meg hogy nyugodjak szépen meg, mert végül is minden rendben van, ugye!? És ne ájuljak el, mert arra most végképp nincs idő! Ma arra gondoltam, hogy egészségügy, meg hogy csak egy nővérke van az összes kórteremre. Meg arra, hogy életeket mentenek nap mint nap, és a lehetetlennel néznek szembe, hogy igazi hősök ők, még ha nincsenek is latex jelmezbe! Ma arra gondoltam, hogy kézműtét, és arra, hogy én még egyszer a kórházba be sose! Meg arra, hogy de jó is, hogy 2020-ra kész lesz egy újabb Stadionunk, ahol Foci EB-t is rendezhetünk, meg arra, hogy ez aztán igazán milyen nagyon is fontos, és jó nekünk! Meg arra, hogy de szeretem én a (jó) focit, meg hogy csak a betegek egy negyedére, és hogy ki kell vegyük a karjából a fémet, mert erre másnak van szüksége, meg arra, hogy végül úgyis mindent vissza kell adni, és hogy jobban fogom majd érezni magam nélküle!

Most úgy szeretnélek megcsókolni…

Most úgy szeretnélek megcsókolni,
Mint mikor először tettem ezt
Úgy szeretnélek tudni megérinteni,
Mint mikor még nem ismertelek
Mikor még nem rakódtak ránk a szürke hétköznapok
Mikor rózsaszín volt a világ és édes muzsika a zajok
Most úgy szeretnék hozzád bújni,
Mint annak idején
Mikor még nem volt a világon senki más,
Csak te meg én
És el nem csókolt csókjaink végtelen sora
Most úgy szeretném tenni ezt,
Hogy ne érjen véget soha!
Most úgy szeretnélek megcsókolni,
Mint mikor még nem ismertelek
Hogy forró bizsergés járja át újra egész testemet
Hogy legyen erősebb a bizonyosság a kételyeknél
Hogy tudjam, ajkam nem találhat szentebb helyet ajkaid kelyhénél
Most úgy szeretnélek megérinteni,
Mint mikor először tettem ezt
Hogy hulljak térdre újra és köszönjem meg végtelen szerelmedet
Hogy újra úgy csodáljalak, hogy megint úgy szeresselek
Mint mikor még nem rakódtak ránk a szürke hétköznapok
Mint mikor még nem ismertelek.

Hajléktalan

Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, meg arra, hogy minden reggel ott lent az aluljáróban, hogy elmegyek mellette, hogy szinte rá se merek nézni, meg arra, hogy kicsiny madárnál törékenyebbre száradt már össze öreg teste, meg arra, hogy olyan sárgák a körmei, mint a narancsba fúlt este. Ma arra gondoltam, hogy egy rongykupac alatt, hogy az az ő otthona, míg én rohanok a munkába, vagy éppenséggel haza. És hogy el ne késsek, néha már oda se nézek, meg arra, hogy tényleg csak ennyit ér egy emberi élet? Hogy fontosabb egy hangos pitty a falon, a haszon és forgalom, meg hogy minél hamarabb vacsora az asztalon, meg hogy az Asvini Mudrában azt jól megszorítom? Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, meg arra, hogy milyen szánalmas vagyok, hogy úgy szeretnék jobb tudni lenni, mint ami vagyok, hogy szeretnék tudni megállni, lehajolni, vagy tudni gyógyítani, vagy valamit felajálni, lefürdetni őt, együtt megvacsorázni, adni neki meleg ételt és hozzá meleg ruhát, hogy legyen rendes takarója végre, és ne az az ezer éves tetű evett kabát. Ma arra gondoltam, hogy szánom magamat, meg a mindig rohanást, a magamat oly fontosnak gondolást, hogy szégyen, hogy milyen gyáva vagyok, hogy nem tudom azt mondani, hogy ma később érek oda, mert ma valakinek szüksége van valamire….valami jóra, egy szóra, egy puha ágyra, egy igaz barátra, ma nem rohanok a közértbe, jó anya, vagy barátnő módjára. Ma várjon csak a póló és várjon mind a ruha, ma végre az aluljáróba is besuhan a Csoda. Ma álljon meg a futás, és a lélektelen rohanás, egy élet fekszik a földön emberek, ki lehetnél akár te is, én is, vagy közülünk bárki, akárki más. Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, hogy úgy fekszik a földön, mint élettelen madár, hogy talán észre se vennénk, ha holnapra már…ha már ott se lenne, ha elmenne, talán csak onnan, hogy eltűnt a bűz s a kosz és az az ezer éves tetű rágta rongykupac, hogy a hűlt helyén újra tisztán csillog majd a kő… és hogy csak a mi lelkünk lett egy ”kicsit” mocskosabb.