Ma arra gondoltam…

Ma arra gondoltam, hogy állhatatosság, és arra, hogy Isteni nyugalom, hogy rajtam áll a döntés, hogy éltem fehér lapján a kontúr vonalakat milyen színekkel töltöm ki, hogy mi legyen benne a tartalom. Ma arra, hogy minden düh, harag és fájdalom közelebb visz a halálhoz, amiképpen minden csók, ölelés, és szeretés is közelebb visz a halálhoz. Hogy rajtam áll, milyen színekkel töltöm az életem tele, hogy lehetek bátor szivárvány is, nem csak szürke és fekete. Ma arra, hogy állhatatosság, hogy igenis álljunk bele, hogy a szabad akaratnak ez is a védjegye. Hogy bár a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés elkerülhető, hogy az Isteni Kegyelem radírjával magunkból mindez kitörölhető. Hogy át lehet színezni boldog sárgára, szerelem pirosra, égszínkék alázatra, zöld nyugalomra. Mert minden egyes megvetés, vágás és ítélkezés közelebb visz a halálhoz, amiképp minden jó érzés, jó akarat és megbocsájtás is közelebb visz a halálhoz. Mert éltünk Tabula Rasa vászonán mi vagyunk a festő mesterek, mi döntjük el, hogy ki és mi fér bele a képünkbe, és mi az, ami már nem megengedett. Amiképp a legkisebb mag is tudja, hogy platán lesz belőle, vagy bükk vagy berkenye, nem ellenkezik a már előre megrajzoltal, hanem állhatatos alázattal nő bele, és kitölti önön magával a kontúr vonalat, mert minden apró sejtjében tudja, hogy mi a feladat. Mert minden egyes bántás, kétség és közöny közelebb visz a halálhoz, amiképp minden jó szó, csend és hála is közelebb visz a halálhoz. Hogy nem csak minden fáradt szürke, vagy kátrány fekete, hogy lehet más színekkel is az életünk tele. Ma arra gondoltam, hogy állhatatosság, és arra, hogy Isteni nyugalom, meg arra, hogy rajtam áll a döntés, hogy éltem fehér lapján a kontúr vonalakat mivel töltöm ki, és hogy mi lesz bennem a tartalom. Hogy mit fogok magamban hordozni, és hogy magamból át mit adok, mert az utam végén így is úgy is el fogok jutni a halálhoz, de addig is míg élek, választhatok.

Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy életben maradok. Hogy nem török ketté, hogy nem erőszakolom meg többé magamat, meg arra, hogy lerombolom magam körül, és magamban is mind a falakat. Hogy kimegyek a kertbe és virágot szagolok, s ha úgy tartja kedvem, akkor egy nagyot bandukolok. Hogy nem akarok már megfelelni, hogy többé már nem rohanok. Ma arra gondoltam, hogy életben maradok. Meg arra, hogy végre élvezni fogom, hogy a napokat nem tehernek, hanem ajándéknak kapom, meg arra, hogy többé már nem akarom, hanem csak engedem, hagyom. Meg arra, hogy újra hálás leszek, és megint nevetek, ma arra, hogy megkeresem az elengedett kezeket. Hogy nem futok, nem menekülök, nem szorongok tovább, hanem nyitott szívvel várom Élet a Mindennap Csodád.
Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy még egy ideig itt maradok. Nem rohanok, nem sietek már sehova, mert már megérkeztem, itt van az oda. Hogy újra ember leszek, és anya, és nő, és megélő-teremtő, és hogy közben lehetek zilált, vagy elesett, és hogy ez is felemelő. Hogy nem kell mindig tökéletes legyek, csak jelen-levő. Hogy megélem mindazt, mit a pillanat adott, hogy többé már nem megfeszülök, hanem belesimulok. És hagyom, hogy lágy csónakjával ringasson el, mert az élet sokszor a mélybe ránt, de olykor azért felemel.
Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy életben maradok. Mert ér és szabad elfáradni, és lehet túl sok a kevésből, de mindig csak egy lépés választ el az igaz öleléstől. Hogy nem leszek tovább humán-droid, se egy kis csavar a gépezetben, hogy ezentúl nem statiszta, hanem főszereplő leszek a saját életemben. Hogy nem húzok több álarcot, és nem veszek fel több szerepet, ma arra, hogy megtanulom, mi is az az önszeretet. Hogy elfogadom magam a gyarlóságaim ellenére és dacára, ma arra gondoltam, hogy nem leszek tovább saját magam akadálya. Meg arra, hogy még egy ideig itt maradok, most hogy végre újra levegőt kapok.

Ma arra, hogy két év után újra nyaralok, meg arra, hogy ebben az utóbbi két évben szinte mindent elveszítettem, mit csak az Ég adott, meg arra, hogy oly sokszor hittem azt, hogy ezt már nem bírom tovább, hogy ebbe belehalok. Ma arra, hogy tényleg újra nyaralok. Hogy süt a Nap végre rendületlenül, és türkiz a víz színe, hogy hívnám Anyucit, mint mindig azelőtt, hogy szerencsésen megérkeztünk, de aztán dobom is el a telefont izibe. Mert már nem mondja úgyse senki, hogy rendben van Vandikám, vigyázzatok nagyon egymásra, és érezzétek jól magatokat. Mert már senki sincs, kit felhívhatnék, miközben ragyog odakint a Nap. És tudom gyászfeldolgozás, és ideje elengedni a halottakat, hiszen békésen morajlik a tenger és hívogatón süt fent a Nap. S én SUP-ra szállok, és úgy evezek, mint a veszedelem, és hiszem, ha elég erősen húzom az evezőt, akkor a túlsó partot még elérhetem, és elmondhatom nekik, amire alkalom már nem adatott, de a karom nem elég erős, és a hullámok is túl nagyok.
Ma arra, hogy révésznek is csapnivaló vagyok.
Ma arra, hogy két év után újra nyaralunk, és hogy végre boldog a két gyerek. Hogy újra nevet, hogy újra kacag, és hogy ezért bármit megteszek. Mert megígértem nekik, hogy örökkön nem eshetik, és hogy idén újra a tengerre jövünk, hogy halacskák közt úszunk majd, és a parton heverünk. És hogy nem csak úgy teszünk, hanem tényleg megengedjük magunknak a boldog nevetést, ha csak pár napra is, de elengedjük mind e két év szenvedést. Hogy éjjel hanyatt fekve bámuljuk a ránk hulló csillagokat, hogy több méteres hullámokkal szabatjuk át a mellkasunkat, hogy a nap végén majd moccanni se tudunk, mert rákvörösre égett a bőrünk, s hogy még ezen is csak együtt sírunk, vagy együtt nevetünk.
Ma arra, hogy két év után újra együtt nyaralunk. Hogy szikrázóan süt a Nap, és édes kék a tenger nekünk. Hogy megannyi halacska ficánkol, miközben közöttük víg lubickolunk, meg arra, hogy erre a szűk két hétre mi magunk is elhisszük, hogy boldogok vagyunk. Mert ma arra, hogy süt odakint a Nap, és hogy marja a sós víz a szemünk, de mi akkor is együtt úszunk kint a végtelen vízen, és a hajóban is együtt evezünk.