Állhatatosság

Ma arra gondoltam, hogy állhatatosság, és arra, hogy Isteni nyugalom, hogy rajtam áll a döntés, hogy éltem fehér lapján a kontúr vonalakat milyen színekkel töltöm ki, hogy mi legyen benne a tartalom. Ma arra, hogy minden düh, harag és fájdalom közelebb visz a halálhoz, amiképpen minden csók, ölelés, és szeretés is közelebb visz a halálhoz. Hogy rajtam áll, milyen színekkel töltöm az életem tele, hogy lehetek bátor szivárvány is, nem csak szürke és fekete. Ma arra, hogy állhatatosság, hogy igenis álljunk bele, hogy a szabad akaratnak ez is a védjegye. Hogy bár a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés elkerülhető, hogy az Isteni Kegyelem radírjával magunkból mindez kitörölhető. Hogy át lehet színezni boldog sárgára, szerelem pirosra, égszínkék alázatra, zöld nyugalomra. Mert minden egyes megvetés, vágás és ítélkezés közelebb visz a halálhoz, amiképp minden jó érzés, jó akarat és megbocsájtás is közelebb visz a halálhoz. Mert éltünk Tabula Rasa vászonán mi vagyunk a festő mesterek, mi döntjük el, hogy ki és mi fér bele a képünkbe, és mi az, ami már nem megengedett. Amiképp a legkisebb mag is tudja, hogy platán lesz belőle, vagy bükk vagy berkenye, nem ellenkezik a már előre megrajzoltal, hanem állhatatos alázattal nő bele, és kitölti önön magával a kontúr vonalat, mert minden apró sejtjében tudja, hogy mi a feladat. Mert minden egyes bántás, kétség és közöny közelebb visz a halálhoz, amiképp minden jó szó, csend és hála is közelebb visz a halálhoz. Hogy nem csak minden fáradt szürke, vagy kátrány fekete, hogy lehet más színekkel is az életünk tele. Ma arra gondoltam, hogy állhatatosság, és arra, hogy Isteni nyugalom, meg arra, hogy rajtam áll a döntés, hogy éltem fehér lapján a kontúr vonalakat mivel töltöm ki, és hogy mi lesz bennem a tartalom. Hogy mit fogok magamban hordozni, és hogy magamból át mit adok, mert az utam végén így is úgy is el fogok jutni a halálhoz, de addig is míg élek, választhatok.

Levegőt kapok

Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy életben maradok. Hogy nem török ketté, hogy nem erőszakolom meg többé magamat, meg arra, hogy lerombolom magam körül, és magamban is mind a falakat. Hogy kimegyek a kertbe és virágot szagolok, s ha úgy tartja kedvem, akkor egy nagyot bandukolok. Hogy nem akarok már megfelelni, hogy többé már nem rohanok. Ma arra gondoltam, hogy életben maradok. Meg arra, hogy végre élvezni fogom, hogy a napokat nem tehernek, hanem ajándéknak kapom, meg arra, hogy többé már nem akarom, hanem csak engedem, hagyom. Meg arra, hogy újra hálás leszek, és megint nevetek, ma arra, hogy megkeresem az elengedett kezeket. Hogy nem futok, nem menekülök, nem szorongok tovább, hanem nyitott szívvel várom Élet a Mindennap Csodád.
Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy még egy ideig itt maradok. Nem rohanok, nem sietek már sehova, mert már megérkeztem, itt van az oda. Hogy újra ember leszek, és anya, és nő, és megélő-teremtő, és hogy közben lehetek zilált, vagy elesett, és hogy ez is felemelő. Hogy nem kell mindig tökéletes legyek, csak jelen-levő. Hogy megélem mindazt, mit a pillanat adott, hogy többé már nem megfeszülök, hanem belesimulok. És hagyom, hogy lágy csónakjával ringasson el, mert az élet sokszor a mélybe ránt, de olykor azért felemel.
Ma arra gondoltam, hogy levegőt kapok, meg arra, hogy életben maradok. Mert ér és szabad elfáradni, és lehet túl sok a kevésből, de mindig csak egy lépés választ el az igaz öleléstől. Hogy nem leszek tovább humán-droid, se egy kis csavar a gépezetben, hogy ezentúl nem statiszta, hanem főszereplő leszek a saját életemben. Hogy nem húzok több álarcot, és nem veszek fel több szerepet, ma arra, hogy megtanulom, mi is az az önszeretet. Hogy elfogadom magam a gyarlóságaim ellenére és dacára, ma arra gondoltam, hogy nem leszek tovább saját magam akadálya. Meg arra, hogy még egy ideig itt maradok, most hogy végre újra levegőt kapok.

Nyaralunk

Ma arra, hogy két év után újra nyaralok, meg arra, hogy ebben az utóbbi két évben szinte mindent elveszítettem, mit csak az Ég adott, meg arra, hogy oly sokszor hittem azt, hogy ezt már nem bírom tovább, hogy ebbe belehalok. Ma arra, hogy tényleg újra nyaralok. Hogy süt a Nap végre rendületlenül, és türkiz a víz színe, hogy hívnám Anyucit, mint mindig azelőtt, hogy szerencsésen megérkeztünk, de aztán dobom is el a telefont izibe. Mert már nem mondja úgyse senki, hogy rendben van Vandikám, vigyázzatok nagyon egymásra, és érezzétek jól magatokat. Mert már senki sincs, kit felhívhatnék, miközben ragyog odakint a Nap. És tudom gyászfeldolgozás, és ideje elengedni a halottakat, hiszen békésen morajlik a tenger és hívogatón süt fent a Nap. S én SUP-ra szállok, és úgy evezek, mint a veszedelem, és hiszem, ha elég erősen húzom az evezőt, akkor a túlsó partot még elérhetem, és elmondhatom nekik, amire alkalom már nem adatott, de a karom nem elég erős, és a hullámok is túl nagyok.
Ma arra, hogy révésznek is csapnivaló vagyok.
Ma arra, hogy két év után újra nyaralunk, és hogy végre boldog a két gyerek. Hogy újra nevet, hogy újra kacag, és hogy ezért bármit megteszek. Mert megígértem nekik, hogy örökkön nem eshetik, és hogy idén újra a tengerre jövünk, hogy halacskák közt úszunk majd, és a parton heverünk. És hogy nem csak úgy teszünk, hanem tényleg megengedjük magunknak a boldog nevetést, ha csak pár napra is, de elengedjük mind e két év szenvedést. Hogy éjjel hanyatt fekve bámuljuk a ránk hulló csillagokat, hogy több méteres hullámokkal szabatjuk át a mellkasunkat, hogy a nap végén majd moccanni se tudunk, mert rákvörösre égett a bőrünk, s hogy még ezen is csak együtt sírunk, vagy együtt nevetünk.
Ma arra, hogy két év után újra együtt nyaralunk. Hogy szikrázóan süt a Nap, és édes kék a tenger nekünk. Hogy megannyi halacska ficánkol, miközben közöttük víg lubickolunk, meg arra, hogy erre a szűk két hétre mi magunk is elhisszük, hogy boldogok vagyunk. Mert ma arra, hogy süt odakint a Nap, és hogy marja a sós víz a szemünk, de mi akkor is együtt úszunk kint a végtelen vízen, és a hajóban is együtt evezünk.

Óceán

Ma arra, hogy óceán, meg arra, hogy bár egyetlen apró kicsi cseppje csak, de ma akkor is arra, hogy egész lényemmel, teljes valómmal az óceán vagyok, legyen is Ő bármi nagy. Meg arra, hogy nincs bennem semmi sem, ami nem az óceán lenne, hisz vele van átitatva a lényem minden apró kicsi cseppje. Meg arra, hogy egy picinyke csepp vagyok az óceánból, de nem egy burokkal körbevont egység, meg arra, hogy nincs olyan, hogy mindenki más körülöttem óceán, és én csak egyedül lennék, mert az lehetetlen volna, és nem is lenne szép. Ma arra, hogy nincs határ vagy fal közöttünk, teljes felületemmel kapcsolódom mind a többiekhez, mind a közeli és távoli csepptestvéreimhez, és kapcsolódom az óceán összes közeli és távoli vadregényes pontjához, és kapcsolódom a közeli Hozzá, és legtávolabbi magamhoz. Ma arra, hogy óceán vagyok, meg arra, hogy jóllehet csak egy kicsinyke apró cseppje, de nincs bennem, se körülöttem se semmi, ami nem az óceán lenne. Ma arra, hogy ha ez így van, akkor magam is mindarra képes vagyok, amire az óceán maga, hiszen bennem is ott moccan az Ő végtelen Ereje s Akarata. S lehet, hogy én csak a felszínen lebegek és süttettem cseppnyi kis hasamat, de ugyanúgy én vagyok az is, ki a mélyben lent hömpölyög, és sötét csöndbe burkolja a remegő kis halakat. Rajtam keresztül is mennek a hideg s meleg áramlatok, és vagyok az is, ki homokos partokat finoman nyaldosok. És vagyok az is, ki hatalmas hullámokkal roppant szét mindent, mi csak az útjába kerül, és vagyok a sima víztükör, melyen a napfény ezernyi szilánkja tündököl. Nincs számomra lehetetlen, hiszen minden bennem van, mit csak az óceán birtokol, minden pontján otthon s magam vagyok, és érzek s tudok mindent, mit csak az óceán adhatott. Nincs semmi, ami alkalmatlanná tenne, vagy lehetetlenné tenné számomra, hogy Ő legyek, hogy legyek a vad hullám, vagy a partokat szelíden simogató fövenyek. Lehetnék akár egyszer én is az az óceán, ki a Nap melegétől föl a magasba száll, és felhővé párolog, és mikor fent a magas égen úszkáló felhő lennék, még akkor is az óceán vagyok, s mikor a földre lehullnék majd szépen csendesen, akkor is még mindig óceán, felhő, és eső lennék rendesen, majd vagyok föld mélyéből felbugyogó óceán, felhő, eső, forrás, majd ér, és fürge sebes patak, s leszek áradó folyó s folyam, ki a tengerbe, s majd az óceánba hazaszalad, miközben mindvégig ugyanaz voltam és ugyanaz maradtam, csak más és más formában s alakban. Mert ma arra, hogy óceán vagyok, meg arra, hogy lehet, hogy csak egyetlen apró kicsiny kis cseppje, meg arra, hogy nincs semmim se, ami ne Ő lenne, meg arra, hogy minden sejtemben, minden alkotó elememben akkor is az Óceán vagyok, meg arra, hogy mindig is Ő voltam, mert mi mindig is voltunk és…VAGYOK.

Nőnap

Ma arra, hogy Nőnap, meg arra, hogy Anyuci szülinap, és hogy 64, ennyi éves lenne ma Ő, meg arra, hogy áldassék minden egyes Nő! Meg arra, hogy egy éve már, hogy utoljára együtt gyertyát gyújtottunk, és kint a konyhában énekeltünk Neki, meg arra, hogy aki ismerte Őt, az a göndör kacaját sohasem feledi. Ma arra, hogy Nemzetközi Nőnap, és hogy minden egyes Nőnek végtelen köszönet, meg arra, hogy én ma mégis csak Rád emlékezek, meg Mamócára, ki Téged a Minden Nők napján a világra hozott, és minket, a családod Veled megajándékozott. Meg Apucira, ki Neked minden évben hatalmas csokor virágot hozott, hogy végül az összes asztal, összes vázája már virágoktól roskadozott. Meg arra, hogy csodálom mind a Női erények, a sokszínűséget és a pezsgő élet, a mélységet, az odaadást és a végtelen jóságot, de ma mégis arra, hogy otthon kint a konyhában állok, és együtt énekeljük ma mind Neked újra a Boldog Szülinapot, meg arra, hogy bár Nemzetközi Nőnap, de számomra ez mindig is csak a Te napod, meg arra, hogy legyél most bárhol is Anyuci, ma 64-jére is Veled vagyunk, Rád emlékezünk, mert Nőnap ide vagy oda, nekünk ma Anyuci, Nagymama, Jusztika, Kislányom, Anyjuk…ma Neked van a Születésnapod.

Írásjelek

Ma arra, hogy minden mondat végére teszünk írásjelet, meg arra, hogy a csendben van a legtöbb felelet. Ma arra, hogy írok neki, és elmondom, hogy mennyire nagyon, meg arra, hogy inkább mégse, mert félek, jobb, ha hagyom. Ma arra, hogy minden mondat végére valamilyen írásjel kerül, meg arra, hogy ebben mi minden is feszül. Hogy mennyivel többet elárul egy mondat végére kitűzött pont, telve bizonyossággal, mint egy kérdőjel meghajolt félő tétovasággal. Hogy milyen hangosan felkiállt a jel, ha fontos, hogy hangját hallassa, vagy dühét kiadja, és hogy sóvárog az óhajtó, ha égő vágy sarkalja. Ma arra, hogy minden mondat végére írásjel kerül, meg arra, hogy ebben mi minden is feszül. Hogy meztelenre csupaszítjuk le, hogy megmutatjuk magunk, hogy a mondat tagjai között nem lehet hazug szavunk. Vagy bár lehet, de soha nem érdemes, mert végül mindig a legrövidebb út az egyenes. Ma arra, hogy végül minden mondatunk és gondolatunk végére írásjel kerül, és a következmény, mely vele együtt jön, az a vállunkra csücsül. Legyen az közlés, felkiáltás, vágyak vagy óhajok, ha kitetted a jelet, az már kimondatott. Ma arra, hogy olykor vessző kerül a mondat végére, és a hangsúlyt ott felviszed, meg arra, hogy olykor a történetnek még nincs vége, és a folytatást, az utolsó írásjelet azt a jövő szüli meg. Ma arra, hogy minden mondat végére írásjelet teszünk, meg arra, hogy vannak dolgok, amik elveszik az eszünk, és nem találunk rá szavakat, se megfelelő gondolatokat, csak hisszük, hogy valaki nálunk bölcsebb minket majd ebben is támogat. Ki nagyobb nyelvész, és jobban ismeri az összes írásjeleket, ma arra, hogy van az úgy, hogy valamit nem tudsz abbahagyni, így hát befejezed.

Az utolsó öt perc

Az utolsó öt percben is itt leszek veled
Csak ülök melletted némán, és fogom a kezed
Nézzük, ahogy megnyúlik a fáradt gyertya lángja
Ahogy a hideg verejték alatt lassan megszárad a párna

Az utolsó öt percben is itt leszek veled
Egymás szemébe nézünk némán, és fogom a kezed
Bús ujjaid hűs érintése, mint apró jégcsapok
S bár örökkön rohan a világ, én most mégis itt vagyok

És az utolsó öt percben is itt leszek veled
És elsimítom, megcsókolom a sajgó sebedet
Nekem nem tisztem feladni az utolsó kenetet
De most itt vagyok Veled, és fogom a kezedet.

Lélekmagok

Ma arra, hogy lélekmagok, meg arra, hogy meghasadok. Meg lehet, hogy most nagyon beledöngölve a földbe, de hogy ez nem lesz így mindörökre. Hogy ki fog bomolni mindaz a kincs, ami már rég odabent, amire oly sokan várnak már odafent. Ma arra, hogy lélekmagok, meg arra, hogy fejlődni, megmutatni, továbblépni csak úgy, ha meghasadok, ha feltörik a maghéj, és hogy ez bizony fájdalmas igen, mikor a maghéjkomfortzónán egyszer csak túlvisz a szívem. Ma arra, hogy itt van bent mind, mi lenni adatott, hogy odabent kuporognak mind a szendergő talentumok, és a kincsek, és az aranyak egész sora, hogy talán még maga a mag sem tudja, hogy mekkora Csoda. Meglehet ő is csak egy az összes mag közül, de ennek ő módfelett örül, mert valahol egy kicsinykét mégis csak egyedi, mert sajátos képességeket adott a Jóisten neki. És adott bátorságot, és erőt is rengeteg, és meleg magkabátot, míg a föld alatt szendereg, mit majd föl kell törni, ha eljött az ideje, mikor felébreszti őt a felső vekkere. Ma arra, hogy bizony kemény az ébredés, és hogy előbb, vagy utóbb meg kell hasadni, csak aztán jön a megérkezés. Hogy fel kell adjuk régi kabátunk védő burkait, hogy ki kell engedni bomlani mindazt, mi eddig odabent lapít, és kényelmes szendereg, ma arra, hogy felnőhetsz úgy is, hogy azért a lelked marad még gyerek. Ma arra, hogy lélekmagok, kikkel együtt, egymás mellett kihasadok. És a tudat, hogy nem csak egyedül nehéz, hogy valahol mellettem a lélektestvérem néz, és látjuk egymást, és tudjuk, érezzük egymás terheit, és ha elfáradtunk kicsit, akkor van ki megsegít. Ma arra, hogy a föld olykor tényleg rettentő rideg, meg arra, hogy néha tényleg elfeleded, hogy mit súg a szíved, és mi is az az ok, hogy ezt a heroikus harcot megtegyed, de akkor ott van a testvérkéd és elmondja neked, hogy gyönyörű vagy, és ragyogóan meseszép, és oly értékes, melyre folyton szomjazik az Ég. És tudja jól, hogy most nehéz, hogy szinte lehetetlen, de azt is, hogy ott van mélyen egy erő, ami megismételhetetlen, ami egyre csak húz magához fel Haza, hogy tudd, általad is lesz ez a világ egy Igaz Csoda.

Mint mikor

Mint mikor tövestől kicsavarnak egy fát,
Azonnal még nem érzed a halált,
Még fújja a szél szirmaid, ágaid között madár szökel
Idő kell, míg rájössz, arcod sosem volt a földhöz még íly közel.

Mint mikor tövestől kicsavarnak egy fát,
Azonnal még nem érzed a halált,
Még mosolyogsz, és ontod a világnak illatod,
Idő kell, míg rájössz, hogy jobb ha feladod.

Mint mikor tövestől kicsavarnak egy fát,
Azonnal még nem érzed a halált,
Kellenek hozzá órák, percek, akár hónapok,
Idő kell, míg rájössz, ez már nem a te otthonod.

Mint mikor tövestől kicsavarnak egy fát,
Idő kell, míg megérzed a halált,
Te még szárnyalsz, illatos szél fújja szirmaid,
Majd rád mosolyog a Csönd, és némán hazasegít.

Csendek és szavak

Ma arra, hogy csendek és szavak, meg arra, hogy magamnak meg csak Titeket tartottalak. Hogy bárcsak tudnék én is festeni, vagy zenét írni igazat, meg arra, hogy micsoda Szentek ők, kik kőből, fából, tiszta vászonból, nemes hangokból, lélekbe mártott festékből ecsettel, vésővel, megfeszített húrokkal, hegyes tűvel, égő tűzzel, és még ki tudja, mi minden végtelen eszközzel Csodákat alkotnak. Hogy látják az alaktalan kőben a megbúvó arcokat, s az ölelő karokat, hogy hallják a legnagyobb zajban is a tökéletes hangokat. Ma arra, hogy csendek és szavak, meg arra, hogy van az úgy, hogy csak ennyid volt, és hogy végül csak ennyid maradt. Hogy mind, kiknek adattak művészi talentumok, azok előtt mind fejet hajtok és alázattal hódolok. Hogy hálát rebegek előttetek, hogy micsoda áldás munkásságotok, s létetek! Ma arra, hogy objektív művészet, mely a Forráshoz, az Igazhoz vezet vissza, hogy legyek bármily elkárhozott lélek, általatok lehetek mégis tiszta. Ma arra, hogy végtelenül fáraszt a felszínes csacska fecsegés, meg hogy úgyis mindig a csendben rejlik az igaz Felismerés. Meg arra, hogy a magamutogató szubjektív alkotásoktól már rosszul vagyok, meg hogy ha nem tudsz semmi nemeset tenni vagy adni, akkor kérlek ne mocskold be a tiszta lapot! Előbb inkább gondold végig, hogy mit akarsz mondani, aztán maradj csendben, és csak akkor szólalj meg, ha értékesebb az, amit mondanál, mint mit a csend dalol, rendben? Ma arra, hogy csendek és szavak, melyek nem tudnak úgy dalolni, mint egy sebesen csobogó patak, hogy nem tud szavaim árja úgy hömpölyögni, mint a dallamok a zongorán, hogy a hegedű bús dalából, a faágról daloló madár Kánaánról sem ad vissza sajnos egyet sem, egyetlen betűm sem talán. De nem is baj, hiszen a nagy Mesternél szebbet és jobbat senki nem tud alkotni, és nem is dolga tán, hisz az ő festékes palettáján ott van az összes szín, az Ő tarsolyában ott az összes hang és dallam, bizony ám. Az alkotók és a művészek dolga az, hogy a hétköznapi illúziók világából kiemeljenek, és elrepítsenek minket máshová, hogy végre újra használjuk szárnyainkat, repüljünk is velük bárhová. Hogy emelkedetté tegyék számunkra akár még a legbanálisabbnak tűnő pillanatot, hogy megérthessük végre, hogy tudatosíthassuk, hogy nem vagyunk egyedül, semmi nincs elveszve, mert Vele Egy-ek vagyunk, és hogy igenis oka van annak, hogy nem véletlen, hogy itt és most vagyok. Mert a művészet dolga nem az, hogy leírja, lefesse vagy hangokba zárja, mindazt, melynek lényege épp az, hogy leírhatatlan, hogy szavakkal el nem mondható, dolguk csupán annyi, hogy felébresszenek és arra sarkaljanak minket, hogy kihozzuk magunkból mind az összes Igazat, és nem csak azt, ami jó!
Ma arra, hogy csendek és szavak, ma arra, hogy magamnak meg csak Titeket tartottalak. Hogy gyógyító jelenlétetek, mint puha bársony hullik reám, hogy nálatok soha nem volt többem, és meglehet, már nem is lesz talán.

Gyereknap

Ma arra, hogy haza, még ha nincs is többé már otthon anya és apa, még akkor is, ha üres nélkülük minden sarok és szoba, ma arra gondoltam, hogy haza, mert még mindig ott van számomra az otthon illata. Meg hogy minden elmúlik, meg hogy könnyebb lesz minden az idővel, ma arra, hogy tíz év múlva sem lesz nekem több egyetlenegy szülővel. Hogy nem lesz több gyereknap, mert soha többé nem leszek én már senki gyermeke, ma arra, hogy csak az egyedül maradottak tudják, milyen mély a gödör feneke. Ma arra, hogy én is anya, hogy nekem is két Csoda, meg arra, hogy számukra én vagyok az, aki tárt karokkal szalad ki eléjük a kapuba. Ma arra, hogy akkor is haza, még ha elém már soha többet se anya, se apa. Meg arra, hogy mondják, minden elmúlik egyszer, és könnyebb lesz az idővel, de Isten lássa lelkem, én simán beérném a plusz két szülőmmel, hogy újra úgy szaladjon elém ki a kapuba, és öleljen át újra oly szorosan, hogy Anyuci, akkor most levegőt hogyan? Ma arra, hogy haza, ahol, ha lélegzem, minden az otthon illata. Hogy mindig terülj-terülj asztalkám, és egy hétvége alatt garantált a plusz 5 kiló, ma arra, hogy Apuci zsebében mindig volt egy kis dugi dió. Hogy társas közben hangosan kacagott Anyuci, pedig mindig ő állt vesztésre, meg hogy olyan lazán csalt Apuci, ha nem figyeltél a kezére. Hogy úgy keverte össze a pakliban a lapokat, hogy neki mindig csak a legjobb maradt. És persze észrevettük, mert azért mindig úgy csinálta, meg hogy hangosan kacagtunk bele a nagy világba. Meg hogy kirándulni mentünk, és hamar kikerült a plédre a sok finom falat, és hogy víg labdáztunk a napsütötte fehér fellegek alatt.
Ma arra, hogy gyereknap, meg arra, hogy mi akkor is haza, még ha nincs is többé otthon anya és apa, meg hogy mi akkor is együtt a testvéreimmel, és mind a gyerekekkel, meg arra, hogy mondják, minden könnyebb lesz és elmúlik egyszer. Meg arra, hogy én is anya, és nekem is két Angyal Csoda, ma arra, hogy gyereknap, és hogy utazunk haza, mert ott maradt, számomra ott van még mindig, az otthon illata.

Kiskacsa

Ma arra, hogy kiskacsa, na nem arra, amit a sütőben ropogósra, hanem amit még kislány koromban keresztanyukáméktól ajándékba. Arra a kis sárga pihepuha toll-labda-gyerekre, ki először a vállamra mászott fel, majd a fejemre. Majd miután alaposan megcsipegette mind a hajamat, s fülemet, mint ki jól végezte dolgát, a fejem búbján álomba szenderedett. Ma arra, hogy idejét se tudom, hogy meddig ültem a konyha kövön megdermedve mozdulatlanul, meg arra, hogy attól a perctől kezdve a szívembe írta magát, kiradírozhatatlanul. Hogy együtt töltöttünk minden napot, hogy a felelősség és a gondoskodás nem terhet jelentett, hanem szárnyakat adott. Hogy Mamócával a kert végében egy kis pancsolót csináltunk neki a Diófa alatt, s ha bárhonnan is hazaértem, hápogva mindig elébem szaladt. Hogy jött utánam és követett, mint az árnyék, hogy nála hűségesebb barátot álmomban se találnék! Ma arra, hogy a finom falatokat a kezemből egyesével csipegette ki, meg arra, hogy a világon a legszebb sárga színe volt neki. Hogy be nem állt a szája, folyton valamit mesélt, úgy hápogott, hogy órákon át ültem kint vele a kertben ott. Meg arra, hogy megtanított hallgatni s mélyen, igazán figyelni, meg arra, hogy mindentől s mindenkitől lehet tanulni. Ma arra, hogy Zoé, mert így neveztem őt el, meg arra, hogy a szív szavára mindig a szív felel. Hogy mindegy, hogy Növény, vagy Állat, vagy Ember, éreznek mind, csak jól figyelj! Hogy értettük s éreztük egymást, s úgy össze voltunk nőve, mint a borsó meg a héja, meg arra, hogy a legszebb történetek is rossz véget érnek néha. Ma arra, hogy Zoé, aki nagyra és erősre nőtt, meg arra, hogy soha nem ismert akadályt a szeretete előtt. Hogy egy napon nem jött elém többé hápogva-topogva, hogy sehol sem találtam őt a kertben fel-alá futkosva. Ma arra, hogy kiskacsa, amit a sütőben ropogósra, „Hiszen ezért tartottuk, meg hát oly kövérre nőtt”, ma arra, hogy miért nem eszem húst, ne legyen többé kérdés már senki előtt! Ma arra, hogy kicsi Zoém, hogy illatos ropogósra sült, meg arra, hogy felém azóta senki úgy nem repült! Hogy kezemből csipegette ki mind a legfinomabb falatot, hogy a tócsában úszásleckéket is adott, majd a diófa árnyékában mellkasomra feküdve jóízűen pihegett, ma arra, hogy vannak emlékek, melyek bármennyi idő telik is el, kitörölhetetlenek.

Mindent vissza kell adni

Ma arra, hogy semmit sem birtokolsz, és mindent vissza kell adni, meg arra, hogy senkit sem birtokolsz, és bizony mindenkit vissza kell adni! Meg arra, hogy bodzabokor nyílik a kert sarkában, meg arra, hogy a baj soha nem jár egyedül, önmagában. Meg hogy olyan sűrűn hullnak mind a cseppek, ha az eső megered, s van, amit hiába is vakarod, veled együtt született! Hogy oly sűrűre szőtte benned magát, mint pókháló a fonalát, hogy jól ismered, s előre retteged már az éjszaka mosolyát. Ma arra, hogy nem viszünk magunkkal semmit sem, s mily könnyűek is vagyunk, mint szivárványok zápor után, közszemlére megfeszülten meztelen ragyogunk. Hogy senkit sem magunkkal, hiszen senki sem a miénk, s ha megfogom a húsomat, mégis mily élő is ez illúzió kép. Ma arra, hogy bizony minket se birtokol senki, s hogy egyszer minket is vissza fognak venni. Hogy nem kell az idők végezetéig itt lent legelni, és nem kell a megrágott életfalatjainkat újra meg újra visszakérődzve lenyelni, meg arra, hogy mily egyszerű is kimondani, hogy nincs mit tenni, ennyi volt csak, ennyi. Hogy senki sem tarthat, vagy formálhat ránk jogot, és ha valami véget ért, hát nincs más dolgunk, mint elfogadni, elfogyott. Ma arra, hogy több mint 40 év munkája, a téglák, az ablakok, az ajtók s a falak, ma arra, hogy a tető alatt végül mindig csak az űr marad. Hogy a bodzaszörpöt azért még megisszuk utoljára, és hogy a ház előtt sok-sok meggyfa nő, és hogy a csend lassan odabent a bőr alatt, elviselhetetlenül hatalmasra nő! Hogy kíméletlen rád ront minden éjszaka alatt, hogy légy bármily erős napközben is, éjjel úgyis te leszel a legfinomabb falat! Ma arra, hogy víg galambok turbékolnak a fenyő ágai között, meg hogy néha elfogy a lég az ég s a föld között. Ma arra, hogy végül is milyen jó, hogy nem kell itt lent maradni, meg hogy egyszer úgyis minden véget ér, ma arra, hogy senki sem fog itt maradni, mert egyszer mindenki véget ér.

error: Védett tartalom!