Ma arra gondoltam…

A határvonalon állok,
Bőröm szomjazón lélegzi
Lehullott
Illatodat
Akác,
Majd részeg ittasult,
Kábultan lépek tova,
Ahol még mozog alattam a föld
Lomhán megsárgult pora,
És fehér Vattapamacsok kísérik utamat,
És szállnak,
Szaladgálnak,
Össze gabalyodva csárdást járnak,
És tömény,
És
Nehéz
A
Levegő,
És pórusaim résein
Szétfeszített
Árkaiba
Kúszik,
Bújik,
Zsibbadva nyúlik
Az Idő,
És mélyíti Árkait,
Majd kitárja karjait,
Mint koldus a markait.
Száz meg száz ősz szál száll
Összevegyülvén a még feketével,
És lépdel a láb
Rendületlen,
Telve ősi reménnyel.

A határvonalon állok
És egyensúlyozok,
A még le nem érkező
És a még fent sem vagyó’ között,
Megrészegülve,
Lüktetőn,
Tömény Akác illatot kortyolok,
Míg fejem körül
Víg
Szeretkeznek
A kis fehér
Vattapamacsok.

Beleittalak a Cerna csobogó hangjába
Bele az éjszaka lámpaszőtt hajába
Bele a szellő táncoló karjába
Bele a levelek susogó zajába
Bele a lehulló makk koppanó csöndjébe
Bele a csillagok hófehér testébe
Beleittalak a csókba, a forró ölelésbe
Bele a mámorító, hűs szeretkezésbe
Bele a csöndbe, az összeolvadásba
Bele a meztelen hazatalálásba
Beleittalak a Cerna csobogó hangjába
Ma éjjel
Beleittalak az éjjel lámpaszőtt hajába.

In memoriam T.M.S

Szerelmünk lapjait feltűzöm egy légypapírra, hogy a vékony hártyaszárnyak lassan majd mind ránk tapadjanak, s a sűrűre szőtt erek csomót kössenek távolodó emlékeink lábnyomaira.
Feltűzöm szerelmünk lapjait egy légypapírra, jó erősen, soha el nem engedőn, elhalt légyszárnyak zizzenő porába tűzöm, hogy a megfeszült erek sűrű-kusza hálója kösse rá távolodó emlékeink foszladozó lépteire a gordiuszi csomót, hogy szavaink s emlékeink e lapokról soha el ne tűnjenek! Látod Kedves, légypapírra tűzöm fel és zizegő szárnyakba csomagolom be mind a már széthullott s a még megmaradt emlékeimet.

A falba temetett erek lüktetése mélyen szendereg
Míg az égen álmosan nyújtóznak a kacska fellegek
S az Út önmagába fogadja be örök önmagát
És fűszálakból húz a rét mellére szép ünneplő kabát
Majd súlyos lépteit a dermedt szürkeségnek
Ijedten rebbenek szét a rémült cinkefészkek
S nagyot nyújtózik az álom, míg fölmászik a falon
A kémény füstjében hagyott forró árnyékhalom,
Majd masnit rajzol a fellegek kunkori hajába
Pernye ízű mámort a napsugár ajkára
És ezer ízű könnyet hullatón könnyeden
Balga ág ujjacskák égjáró röptiben táncolnak,
Míg lassan a falba temetett erek lüktetése újra megered,
De addig is füstfelhőkkel táncolnak és kémény kóborolnak
Az álmos fellegek.

Esik eső csöndesen
Mossa arcom gyöngeden
S egy csepp magába csomagol
Míg testemen végig gyalogol
S ajkamat szomjazón öleli
Míg magával tisztára fürdeti
S az ujja táncol mellemen
Felébresztve szellemem
Izzó tüzét és vágyait
Lángoló színes álmait
Míg képzetem tiszta mezején
Egyek leszünk
Az Eső meg én.

Mint a meztelenre olvadt inga
Csöpög a méz a hajlatainkba
S érintkezésünk izzó mezején
Lángol a testünk a Lét peremén

S én kíváncsi ujjaimmal felfedezem
Mi szavakkal el nem mondható
S kívánom, legyen örök, ez a végtelen pillanat
Melynél nem született még eddig szentebb, s igazabb

S csókjaink nedvesen búgó húrjain
Nyelvem táncol ajkad lágy akkordjain
S fölfedezem benned mind a rejtekhelyeket
Határtalanná dagasztva édes Szerelmedet

Mint a meztelenre olvadt inga
Hatolok be égő pólusaidba
Hogy érintkezésünk izzó mezején
Ne maradjon a Világon végül semmi más,

… csak Te meg én!

In memoriam T.M.S

Finoman lepi be a por a bútorokat
S csak száll könnyeden, mint óvatos zuhatag
S kokárdáját a szélnek messzi fújja az ég
Ősz hajszálaimból a vér kiszökött már rég
S koppanó mosolyát bőröd illatának
Magamra festem gyolcsba szőtt ruhának
S édes pántlikáját a semmittevésnek
Őrzöm képeit a dicső felismerésnek
S lábnyomát, mi moccanna a feneketlen éjnek
Átadom magamat az üdvözítő kéjnek
S táncot járnak bennem a vidám hit színek
S csak száll a por szobámban
De én már nem hisztizek
Ajtódban levetem meztelenre fáradt testem
S a küszöbön pihenő fehér cipődre ejtem
És csak szállok könnyeden, mint óvatos zuhatag
S belepem szobádban a néma bútorokat.

Mámorrá lettél bennem, mint a megkövült szavak,
Magamba iszlak Téged, mint áhítatomat,
S lesz ölelésed bennem kristálytiszta Fénnyé,
S leszek én Tebenned igaz lüktető Létté.
S látomás lesz minden el nem csókolt csókban,
Ölelésünkben, édes mosolyunkban.
S ha ébredni kezd bennünk a végtelen kábulat,
S hangunk után szökik majd az éber indulat,
Akkor én táncolt lejtek benned, mélyet áradót,
Vágytól lüktetőt, mélyről buzogót,
S felébresztem benned, mi ezer éve aluszik,
A Templomot,
Melynek most megkongatjuk ódon harangjait.

In memoriam T.M.S

Megállni kész az idő
Egyhelyben toporog
S mint kucsmától a veríték
Tőled úgy távolodok

Ajkaimtól elszalad
A rőt idő pora
S hogy mi egyszer Egyek voltunk
Már nem jő’ vissza soha

Ujjainkról lehulltak
Az együttlétlevelek
S ha fogam húsomba harap is
Nem leszek többé neked

Őszbe fulladt nyarunknak
Piros köpenyét
Összetörte a nemlét ökle,
Mint egy marék venyigét

S ha mosolyom és táncom is
Egyszer nem lenni szenderül
Csönd és Béke hűs magánya
Bennem majd végleg egyesül.

Mert van, ami moccanatlan és örök
Mint az égre írt gabonakörök
Miket táncva vésett fel oda a Szél,
Mikor játszva Hozzá önmagába tér
Mert van, ami moccanatlan és sosem változó
Mint a kikötőben táncoló hajó
S mint tűhegy megáll benne a Szél
Mindig mikor (önmagával táncva) Hozzá visszatér
S ha moccanatlan is, vagy meg nem nyugodó
Van, ki derekát elkapja s magával ragadó,
S összesepri a kertben mind a lehullott csillagporokat,
S aztán a konyhában majd mindent elmosogat,
S ha marad e földön lent szennyes valami,
Azt a Szél hamar fölkapja s magával viszi
Csak szállani odafönt és felhőt hajtani,
Vagy a végtelen égen végtelent játszani,
S mint akiknek itt lent már semmi dolguk nincsen,
Csak táncolnak e végtelen parkettű égen
S ha van e világon, mi moccanatlan és örök
Az nem más, mint az Égre írt Széltánc-gabonakörök.