Minden napomban van 7 perc, amíg a Déli pályaudvartól elérek a munkahelyemig. Ez a 7 perc gyalogút a Vérmező parkon át vezet. Rétegelt ködben, szitáló esőben, játszi napsütésben, hol izgágán izzó karmazsinvörös levelek ernyője alatt, hol kábult barna halk avar roppan talpam alatt. 7 perc. Ennyi a jelen. Magamba szívom a természetet, és vele együtt az élet. Itt vagyok. Figyelek. Hallgatok. Egy néni mindig ugyanazon a piros padon ül, előtte mindig ugyanaz a kövér kutya fekszik-pihen. Várnak egymásra. Mélán, ráérősen. Mindig van egy-két rohanó babakocsis anyuka, és néhány víg szaladgáló gyermekporontyka. És ott vannak a varjak. Mindig ketten együtt. Dolmányosak. Egy méretes tócsa előtt ingatják a fejüket jobbra-balra. Aztán rámnéz az egyik. Mindig csak az egyik. Megnéz magának. Minden nap megnéz magának. Majd rám mosolyog. Unott arcán sötét gomb szeme mosolyog, és én visszamosolygok. Milyen szabad is vagy drága Barátom! – szalad ki ajkamon. Milyen szabad is vagyok! – gondolom. Majd mosolygok. Minden napomból ez a néhány másodperc a Tiéd, a Miénk. Az összenézésé, a találkozásé, az egymásba látásé. Megőrzöl magadban. Megőrizlek magamban. Majd elengedjük egymást. Minden nap. És én tovább ballagok.
Csordás Vanda Clio