Hajléktalan

Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, meg arra, hogy minden reggel ott lent az aluljáróban, hogy elmegyek mellette, hogy szinte rá se merek nézni, meg arra, hogy kicsiny madárnál törékenyebbre száradt már össze öreg teste, meg arra, hogy olyan sárgák a körmei, mint a narancsba fúlt este. Ma arra gondoltam, hogy egy rongykupac alatt, hogy az az ő otthona, míg én rohanok a munkába, vagy éppenséggel haza. És hogy el ne késsek, néha már oda se nézek, meg arra, hogy tényleg csak ennyit ér egy emberi élet? Hogy fontosabb egy hangos pitty a falon, a haszon és forgalom, meg hogy minél hamarabb vacsora az asztalon, meg hogy az Asvini Mudrában azt jól megszorítom? Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, meg arra, hogy milyen szánalmas vagyok, hogy úgy szeretnék jobb tudni lenni, mint ami vagyok, hogy szeretnék tudni megállni, lehajolni, vagy tudni gyógyítani, vagy valamit felajálni, lefürdetni őt, együtt megvacsorázni, adni neki meleg ételt és hozzá meleg ruhát, hogy legyen rendes takarója végre, és ne az az ezer éves tetű evett kabát. Ma arra gondoltam, hogy szánom magamat, meg a mindig rohanást, a magamat oly fontosnak gondolást, hogy szégyen, hogy milyen gyáva vagyok, hogy nem tudom azt mondani, hogy ma később érek oda, mert ma valakinek szüksége van valamire….valami jóra, egy szóra, egy puha ágyra, egy igaz barátra, ma nem rohanok a közértbe, jó anya, vagy barátnő módjára. Ma várjon csak a póló és várjon mind a ruha, ma végre az aluljáróba is besuhan a Csoda. Ma álljon meg a futás, és a lélektelen rohanás, egy élet fekszik a földön emberek, ki lehetnél akár te is, én is, vagy közülünk bárki, akárki más. Ma arra gondoltam, hogy hajléktalan, hogy úgy fekszik a földön, mint élettelen madár, hogy talán észre se vennénk, ha holnapra már…ha már ott se lenne, ha elmenne, talán csak onnan, hogy eltűnt a bűz s a kosz és az az ezer éves tetű rágta rongykupac, hogy a hűlt helyén újra tisztán csillog majd a kő… és hogy csak a mi lelkünk lett egy ”kicsit” mocskosabb.