Hónap: 2020 február

Ma arra, hogy kollégium, hogy először 15 évesen be oda, hogy a legfelső emeleten miénk volt a 402-es szoba. Hogy úgy meg voltam szeppenve, mint az őszi Naspolya, hiába volt oly kedves a Dóri, az Edina és a Bea! Hogy talán fel sem fogtam igazán akkor még, hogy mi történik velem, hogy az első bugyuta kérdésem az volt: „Melyik az én ágyam?” – azt hiszem! Hogy ennek ellenére sem vertek agyon, sőt a szárnyaik alá vettek, ezt örökre köszönöm, és hogy az új családom lettek. Hogy szüleim még az első hétvégén bevittek, majd ők aztán gyorsan haza, hogy onnantól már minden vasárnap délután egyedül be, hogy üres volt és néma a 402-es szoba. Hogy sokszor ültem fenn a sötétben vasárnap este ott, hogy volt, hogy sírtam, és féltem én, mint földre pottyant kismadár, kit a fészek kitaszított. Ma arra, hogy kollégium, meg hogy számtalan emlék s jóbarát, meg hogy akkor még csak hetente egyszer szerdánként hívott a család. Akkor még nem volt se internet, se mobiltelefon, akkor még együtt, személyesen, lent az aulában, akkor még nem JBL szólt, hanem kazettás magnó a szobákban. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy 5 éven át minden vasárnap délután oda be, hogy míg otthon együtt boldog ül a család, addig a buszon a könnyeket belülre nyelem le. Meg arra: „Hogy aztán semmi jót ne halljak rólad!” – s hogy ezen Apucival mindketten jót mosolyog, s hogy minden vasárnap messzire el, míg már végül magad sem tudom, hogy hol is, hogy melyik az otthonod. Hogy Hugi minden péntek délután a buszmegállóban várt, hogy hála neki a szívem mindig hazatalált. Hogy a hétköznapok hősei mind kik a kollégiumban éltek, kik idejekorán felnőttek, s már a sötétben sem félnek. Akik tudják, mi a szilencium, hogy lámpaoltás, meg takarodó, meg ha baj van, akkor csak egymásban van kapaszkodó. Hogy egyedül vagyunk mind, mégis megbirkózunk mindennel együtt közösen, hogy olyan nincs, hogy valamin egy jó nevetés ne segítsen. Hogy Edinánál nagyobb rosszcsontot keveset hordott hátán a Föld, s ha csibészségről volt szó, abban ő mindig benne volt, sőt előre tőrt! „Fodrásznál volt Tanárnő? Látom zárva volt!” – hangzott tőle kedvesen, még épp lámpaoltás előtt. Bizton tudom, ha van bennem huncut bátorság, akkor Edinától örököltem őt! Hogy Teodóri volt anyánk helyett anyukánk, óvott minket védelmezőn, s kiállt értünk bármi volt is, minden harcmezőn. Hogy nálánál szebb lányt nemigen ismertem, s hogy Tőle kapta a nevét a második gyermekem. Hogy Bea volt az első, akiben bíztam vakon. Hogy egy kis képet, s egy ollót nyomtam a kezébe, hogy akkor most tessék, hagyom, hogy levágd hosszú derékig érő fürtjeim, nem volt bennem félelem, nem voltak kételyeim. És azóta is, lassan 25 éve már, sodorjon bárhova is az élet, te vágod még mindig a hajamat, és a világból is kimennék érted! Ma arra, hogy 3 évig együtt, s utána Ti elballagtatok. De előtte még Hanák Kolos teljesítmény túra kétszer, amelybe mindenki egy kicsit belehalhatott, hogy minden hülyeségben benne voltunk mi együtt, meg minden kedden este lent Olej Janinál a Vészhelyzetet néztük. Hogy voltak szent és sérthetetlen rítusaink, s hogy egy literes jégkrémet evőkanállal simán megettünk, no hát abban sem volt semmi exkluzív. Ma arra, hogy az első 3 évet veletek töltöttem, s hogy utána, a másik két évben már a Vaci, Kátya és Zita, de ők már egy másik történet, egy másik arragondoltam sztorija. Mert ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy 5 éven át minden vasárnap este be oda, hogy úgy meg voltam szeppenve, mint az őszi Naspolya! Meg arra, hogy hálásan köszönöm Nektek, hogy nem vertetek agyon, sőt szárnyaitok alá vettetek, meg arra, hogy általatok is lettem azzá, aki ma vagyok, aki most lehetek. Hogy fogtuk egymás kezét jóban s rosszban, se e szálak soha el nem szakadók, hogy az évek távolra sodorhatják a lelkeket, de ezen emlékek el nem kophatók. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy minden vasárnap este be oda, meg arra, hogy akinek a lába alól eltűnik a talaj, annak végül a repülés lesz az otthona. Ma arra, hogy kollégium, meg arra, hogy az a híres 402-es szoba, ma arra, hogy köszönök Nektek mindent, és hogy még a mai napig itt éltek bennem Dóri, Edina és Bea.