Diófa

Ma arra gondoltam, hogy diófa, amit Apukám még kislány koromban a kert sarkába ki, meg arra, hogy magasabb volt ő, mint bármely hatalom, hogy gyorsabban másztunk föl rá Bátyóval, mint bármely légy a falon. Hogy erős ágai az ég hasáig értek, és ha egészen a tetejére másztál föl, hallottad, hogy a felhők mit mesélnek, hogy miket csicseregnek a kíváncsi madarak az ágakon, és ha kitártam a karjaim, arra szálltam, amerre csak akarom. Ma arra gondoltam, hogy diófa, amit Apukám a kert sarkába ki, melynek gyümölcseit egy kézzel bontotta ki, csak tenyerébe fogta, és könnyeden összeroppantotta, és már fordult is ki belőle a barna dió, és röpült hamar a pocakomba. Ma arra, hogy egyszer oly magasra másztam, gyermeki lelkemmel oly erősen az égbe vágytam, hogy elfeledtem lenézni, csak másztam mind egyre feljebb és feljebb, míg már nem volt több ág, amibe kapaszkodjak, amihez érjek. Talpam alatt a törékeny ágak sóhajtozva lesték, hogy meddig kell még tartsák e kíváncsi gyermek testét? Hogy hova tovább, mikor ennél feljebb már lépni nem lehet, pedig igazán csak itt kezdődött el az ég, itt úsztak fönt mind a göndör fellegek. És itt lejtette, ezen a végtelen parkettű égen féktelen táncát a szél, s ha kicsit jobban hegyeztem a füleim, még meg is értettem, hogy mit mesél! Ma arra, hogy minden nap fölmásztam a fára, hogy barátra leltem minden levélbe, gallyba s ágba. Ma arra, hogy egy napon apukám három szöget ütött a törzsébe, meg arra, hogy elsírtam magam, hogy erre miért volt szüksége? És hogy nem gondolja-e, hogy fájhat ez a fának, mire ő, persze hogy fáj, de szeretné, hogy megtanuljam, hogy a látszatnál mindig tovább lássak! Hogy lássam, amiként az élet élni akar, és az évgyűrűk majd szépen lassan körbe nővik a szögeket. Hogy nem fog meghalni, sőt, fel fog nőni, és magasabb és erősebb lesz, mint bármely gyerek! Ma arra, hogy diófa, hogy oly sokszor másztam föl rá, vagy épp szorosan átölelve csúsztam le róla, meg arra, hogy csupa seb lett végül mindig a testem, jelezvén, hogy a délutánt vagy rajta, vagy épp alatta töltöttem. Ma arra, hogy igaza lett Apucinak, meg arra, hogy igazán, de tényleg felnőtt s az égig ért! Meg arra, hogy ismerte az összes kóbor madár s csacska felleg énekét. Meg arra, hogy a környéken testével mindenkit megetetett, s a legnagyobb hőségben is alatta találtunk hűs leheletet. Ma arra, hogy diófa, amit Apukám még a kert sarkába ki, mikor még kislány voltam, melynek gyümölcseit Ő egy kézzel bontotta ki, meg arra, hogy üresen áll már a kert, hogy a fának hűlt helye sincsen, hogy hatalmas lombkoronájának árnya alatt most mások hűsölnek éppen, és gyümölcseit Apuci még mindig egy kézzel töri fel szépen, és hogy most együtt hallgatják, amiként a csacska fellegek táncot lejtenek mellettük a végtelen parkettű égen.