Ma arra gondoltam, hogy Apuci, meg arra, hogy elengedés, meg hogy millió virág a síron, és hogy temetés. Ma arra, hogy emlékezés! Hogy még kislány koromban kint a lépcsőn ülve viharfigyelés, meg arra, hogy villám és mennydörgés szeretés. Meg hogy eső, ami mind a fejünkre és nyakunkba. És mi mégis kint áztunk a cseppek alatt ülve vacogva, míg Anyuci morgott fejünk felett, hogy “Gyurika, hát megfázik ez a gyerek!” Ma arra, hogy az ágy előtt a birkabőrön együtt ettük az aprított tejet, vagy ha Mamóca nem látta, hát a meggybefőtteket. S mind mikor megkérdeztem, hogy Apuci miért kell mindig itt lent a földön ülve? Azt válaszoltad, innen már nem eshetünk lejjebb Vandikám, gyere ide mellém, ülj le! Ma arra gondoltam, hogy postakocsi, hogy hétvégente mellette ültem, s nagy komoly segítőkészen én is csomagkézbesítettem, s hogy a sas madár minden egyes alkalommal jó előre köszöntött, és elkísért minket egy jó nagy darabon! Hogy még az egyetemi felvételimen is azt mondtam, hogy szürke nagy madár, (mert így tanította nekem az Apukám), és hogy hangos kacagtak a válaszon! Meg arra, hogy legegyenesebb dolog a gerinc, és hogy ha feladat van, abba bizony beleállsz, és hiszti nincs! Meg arra, hogy kitartás és tisztelet, meg arra, hogy igenis létezhet együtt szigor és szeretet! Hogy mindig gondoljam végig kétszer is, hogy mit akarok mondani, aztán maradjak csendbe! Meg hogy semmi jót ne halljak rólatok!…és vigyázz a gyerekekre! Ma arra gondoltam, hogy Apuci, meg arra hogy temetés, és hogy bárhogy is szeretnék szót fogadni, és jó gyermeked lenni, azért bitang nehezen megy ez az elengedés!
Csordás Vanda Clio