Hónap: 2017 december

Ma arra gondoltam, hogy csősapka, arra a piros-fehér fonálból kötöttre, amit még nagymamám, hogy “meg ne fázz kislányom!”, a bátyámé kék-fehér volt, de az se volt jobb! Meg arra, hogy a hideg hóban bukósisak keménységűre fagyott, amiben a fejünk aztán végképp moccani se tudott. Meg arra, hogy kezes-lábas overál, végig cipzáros, amibe gondosan belevarrták a kesztyűket, ami hosszú madzagon lógott ki az ujjak végén, hogy el ne hagyjuk őket, de azért olykor mégis sikerült! Meg arra, hogy gumicsizma olyan szőrös béléssel, amit lehetetlenség volt felvenni, de levenni meg még inkább, meg arra, hogy derékig érő hó, és dermesztő hideg! Hogy ropogós szalmával, amit még nyáron apucival kaszáltunk le, töltöttük meg a nagy kék takarmányos zsákokat, mert szánkón csúszni életveszély volt, tudta ezt jól, még a legapróbb gyerek, és hogy roppant fájt, ha a faszánkó a fejeden landolva koppant. Szóval arra, hogy degeszre töltöttük a nagy kék zsákokat, mert azokon ülve csúszni a legeslegjobb dolog a világon, és felöltöztünk a kezes-lábas overál, és csősapka a piros-fehér, és szőrbéléses gumicsizma, ami mindig beázott és a lábunkra fagyott, és a kesztyű, amire vigyázni kell, el ne veszítsük, ezért biztonsági okokból belevarrva, meg arra, hogy Makkos erdő, és ott is a hatalmas nagy dombra, amiről aztán reggeltől-estig csúszni lehetett. Ma arra gondoltam, hogy felhőtlen, boldog gyerekkor! Hogy az egész utca együtt, az összes gyerek, kicsi és nagy zsákokat cipelve vonultunk ki az erdőbe a dombra, a derékig érő hóba, hogy ott végül együtt kacagva csússzunk, először persze mindig a nagy fiúk, mert ők a legbátrabbak, aztán egyedüli lány voltam, de a bátyám mindig mellettem, illetve mögöttem, és a friss hó a sarkaim alól mind az arcomba, az orromba, s a számba, és nem kaptam levegőt, csak nyeltem a hideg havat, aztán a domb alján ha ügyesek voltunk hát jól kifaroltunk, vagy ha egy bukkanóra érkeztünk, hát szépen kirepültünk, s repült alólunk a zsák is, mind-mind más irányba, majd belehuppantunk a puha hóba, egymás utánba, majd gyorsan ugrottunk is fel, és szaladtunk a dombtetőre hamar csúszni megint. Ma arra gondoltam, hogy azok voltak csak igazán a nagy hidegek és kemény telek, amikor combközépig, derékig ért a hó, hogy ropogott és finom puha, fehér íze volt. Hogy estére mikor hazaértünk ránk fagyott a ruha. Hogy egészben léptünk ki az overálból, és kacagtunk rajta sokat, mert mókás volt, mint egy szkafander robot, mi fagyottan őrizte a testünk hűlt helyét, az elmúlt napot és a rideg fagyot! Hogy Mamóca hamar a villanykályhára ültetett minket, hogy fájt az ujjunk, mikor meleg vízzel, pedig mondták, hogy ilyenkor csak hideggel szabad, de mi nem hallgattunk rájuk, mert otthon azért már fáztunk, és csak azért is meleggel, és olyankor mindig, mintha ezer tű szúrta volna, és kaptuk a szidást is, de rendesen. Aztán egy életre megbetegedtek és tüdőgyulladás, és mehetünk az orvoshoz és kórház, de mi nem bántuk, mert másnap megint belebújtunk a még vizes overál, és csizma és kesztyű, és piros-fehér csíkos csősapka, hogy meg ne fázzak egy életre, hogy vigyázzon az arcomra, homlokomra, fülemre! De én olyan nagyon utáltam, és mit törődtem akkor még vele, hogy hideg, mikor a dombról szalmával degeszre kitömött zsákon csúszni, a leges legjobb dolog a világon!
Ma arra gondoltam, hogy mit nem adnék, ha meglenne még ma is a piros-fehér csíkos csősapkám, amit még Mamóca, és a ronda kezes-lábas overálom, meg a pihe-puha ropogós szalmával megtömött kék takarmányos csúszkazsákom, mert a dombról lecsúszni volt, és lenne még ma is, azt hiszem, a leges legjobb dolog a világon!