Ahogyan az ujjad a pohár hűs köldökéhez ér,
Ahogyan felhevül ereimben az álomittas ér,
Ahogy a sarkad ráfeszül a hidegre csiszolt kőre,
Ahogyan a csipke árnyat olvaszt a perzselő bőrre
Ahogyan párát lehel a bor a szomjazó üveg falára
Ahogyan fény kúszik a térded kíváncsi hajlatába
Ahogyan szétvetett lábaiddal türelmesen ülsz,
Ahogyan a komor széknek súlytalan nekifeszülsz
Ahogyan érintesz, ahogyan moccanatlan hallgatsz
Ahogyan csak nézlek Téged némán, mint egy buta kis mamlasz
És el sem hiszem, ezt a végtelen Csodát
Ami ”csak” egy térd, egy boka, a fény meg a láb!
Csordás Vanda Clio